Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

A bátyám még nem volt két éves és én már anyu hasából leseltem láttam milyen szaporán szopogat mikor már a cici az enyém  lehet. Nem valami barátságos,gyerek csendes, vajon hogyan jövünk össze én más vagyok ,mas színekben tündoklik arcom,hajam ,szemem. Most tudom a nevét  és gondolom meglehet  egy kicsit nagyothalló, késon válaszol a feltett   kérdésre én,az anyu hasában is énekelek. Ugy tudja hogy gólya  hoz engem aki fent a padláson kecmereg, nem ismeri még a biótörvényeket hogy anyu hasábol jön a gyermek. Majd megtanitom én a törv,ényekre alig várom ,hogy megszülessek de, ó jaj,ó jaj , anyu nagyon beteg gondolom ,pont most kergetett  el. Es igy jottem en az életszintre nem valami mulatságos a  tortenet, belém szúrtak egy par injekciót hogy biztos kezekben legyek. Bátyus nem néz rám kedvesen mintha nem  is nagyon szeretne en próbálkozom mindenképpen hogy kék szemeit reám vesse. Orvendek,hogy nem szopizik marciusban harom eves lesz hogy  is nezne ki ha mindketten ugyanazt az etelt enn

 Ismét távolodsz, ismét elhallgattál vigasztaló szóddal, de, pedig de várom azt a kis leveledet  ezer könnyel, csókkal! Tudom, hogy nem szeretsz, de miért mutatod,  miért kábítod szívem? Ez a foszladozó halvány remény-fátyol, ez az álomvilág, lásd: ez nekem minden!   Nem is kívánok én, lásd, te tőled semmit, nem kérlek magamnak, maradok örökké magányos vándora puszta sivatagnak a te szereteted csak az egyedüli zöld oázis rajta mely még fáradt lelkem úttalan útjain zúgó viharain tova menni hajtja.     De hát emlékezzél arra a magányos  szomorú leányra aki hoz megint mosolygást, derűt, napsugarat néma világába írd meg, hogy szeretsz még, hagyd a bánatomat egy kissé feledni hagyd meg nekem azt a balgatag hitet, hogy tudnál meg egy kissé, egy kissé szeretni.                                                                                        

 Enyém  ha  volnál,    én  utolsó  álmom, fájó szerelmem,  boldogtalanságom, sötét világú,  izzó,  mély szemedbe titkos  lángok  csilláma  ha  remegne.  S  ha  két  karod  ölelve  rám  tapadna  és  ajkad  szomjan  égne  ajakamra  nem  egyesülnék jobban  úgyse  veled. tiéd  a  lelkem  minden rezzenése, könnyes  mosollyal  mélázó  beszéde.    Halkan borongó  érzések  fuvallata  vad,  féktelen  lázálmok  bús  siralma, féltésem  hangos,  szilaj  zokogása gyötrő  kínnal  sajgó  kígyómarása  mind  neked szólnak,  mind  hozzád beszélnek. Szeretnék  egy  szót elujjongani mitől  a  lelkem  vágyva megremeg  a  te  neved,  a  gyönyörű  neved S  szeretnék  sírva  térdre  omlani megostromolván  könnyel  az  eget, hogy hívjad te  is    az  én  nevemet.  

 Jönnek mennek az életek egyre könyörtelen , fájó tudatos évek  tévutak, zsák utcák megtelnek félelmetesen figyelmeztetnek.   Mert egyre többen leszünk jövőre lázas emberek igaz gyönyörére, valami ismeretlen, de jó felé lép a világ, uralkodjunk kicsit másképp.   Legyen fényesebb a nóva csillag, ne lankadjunk,csak szeressünk, a jövő év majd megkíméli létünk pusztuljon el a volt törmelék.   S majd buzogni fog a szívburok  ezer éves harangvirág bimbók ki nyitják obszcén víg tapintatuk hűvösen kiseperve régi illatuk.   Házak homlokán fények égjenek kedvek és szerelmek tüzesedjenek ne legyen ez a ronda csendesség mely lassan szétrobbantja saját egét.   Villanjanak fel színes fények ege tavasz fuvallatát érintse meg heve  olvasszuk el a múlt szilárd jegét szív szívbe vegye át jövő kegyét.[W.B.].

 Ma  utólszor  simult  kezed  a  kezembe mintha  ajtó  csukódott  volna  halkan  valahol. egyedül  állok  magányos,  sötét  éjszakában a  hátam  mögött  egy  bezárult  kapu és  új  ablakban  gyűlt  ki  lámpa Emlékezéspalotán. A  zárt  kapu  előtt  árván  állok indulnom  kéne  valamerre az  elfelejtés  néma  ligetének lejtőn  szálló  fekete  fasora  közt vár  is  az  út .  Már  ballagok  is  lassacskán:  haza onmagam  felé. de  minden  percen  vissza-visszanézek  hátha  gyászba vonják  értem a  kaput,  amely  bezáródott  utánam ? s  jaj,  Emlékezéspalota  homlokáról fájón  éget  a  lelkembe az  újonnan kivilágosodott  ablak.

 Más  nem  láthat  az  én  szivembe csak  akinek  megmutatom de  az  aztán  beléje nézbet kitárom  néki  szabadon. Keresse  mélyét,  titkait  fel, mi  benne  van,  tekintse meg mind,  egyként  az  igazi,  valódi, s  a  hitt  és  képzelt  kincseket. Ha  akarja, szeresse,  védje, óvja,  becézze;  engedem. Vagy  tépjen  bele  vak  marokkal, tiltásra  nem  rebben  kezem Kinek  egyszer  is  megmutattam, belső,  teljes,  lényeg-magam, az  ellen  soha  gyűlöletre, panaszra  nem  szól  ajakam. Attól  tűrök  mindent,  jót,  rosszat, érdemtelent   és  érdemest és  sose  mondom  szilaj  szóval, szivem  szeresd,  vagy  ne  szeresd! Ki  látott  engem,  sóha  másnak ne  lásson  többé.  Igy  legyen  még  akkor  sem,  ha belehalnék  csak  egy fátyol  van  szivemen.

 Agyamba  vágja  olykor  karmait Merész  sasként  a  Gondolat S  nem  nézve  porbáb  voltomat, Lentről,  büszkén  föl  égfelé  szakít. S  visz,  visz  a  végtelenbe  fel És  szól  hozzám :  szebb, jobb  világ  van  ott Minek  itt  lenn  porban  nyomorognod? Ki  ott jár,  üdvösségre  lel!   Valóban  édes  égi  kéj  hat  át S  röptömben  átlépem  vele Uj  Evaként  a  tiltott  éghatárt. .Ekkor  utánam  nyúl  a  fold keze, Leránt félholtan;  s  rámnevet Hé,  máskor  vigy  magaddal  - kenyeret!