Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Lappanganak   bús  árnyékok  közöttünk közeleg  felénk  az  alkonyat  talán   napunk  kihunyt  már.   Ott  fekszik  halottan biborkárpitos  nagy  ravatalán. Utolsó  csókja  ott  ég  a   levélen s  szemedben,   melynek  fénye  oly  hideg búcsúzni  készülsz,   itt  hagysz  árván  engem s  boldogságom  magaddal  elviszed. Suttog  fülembe  az  esti  szél  lágyan, lelkemre  néma  fájdalom   feküdt tudom,   ha  engem   el  fogsz   hagyni  egyszer, keresni  foglak   téged  mindenütt Neved  sóhajtom   majd  az  éjszakába, s  nyomát  lábadnak  sírva  keresem. Miert kellett  mondd,  ez alkonyt megérnünk férfia    büszke  ember,   én  szerelmesem

Tiz  esztendő  tűnt  el  én  szerelmes  párom, hogy  veled  az  élet  rögös  útját járom  Út  röge,  tövise  megsebezte  lábunk,  mégis,  mintha  most  is  oltár  előtt állnánk ,Nem apadt szerelmünk, csak  tisztábban látunk  Erősb  lett  az  érzés,  kevesebb  az  ábránd leomlott  sok  légvár,  amit  akkor  szőttünk est„ma" sokkal  másként  áll  már  mielőttünk! nem  remélünk  tavaszt  lombpusztító  télben, Hem  várjuk  már  jöttét  kincsszóró  tündérnek. , Hem  várunk  napkeltet  sötét  gyászos  éjben, a  mi  reményeink  rövidebbre  érnek nem  félünk  immáron  a  sors  csapásától,  megszoktuk  mi  azt  a tegnaptól, a mától.  Szerető  karoddal  átölelsz  te  engem ,Irt  hintesz  szivemre  vigasztaló  szóval. ,Aztán  odahívod  kis  fiunk,  a  lelkem ,És  az  ő  ajkáról  vigasztalás  szólal Eelkapjuk  ölünkbe,’megcsókoljuk  ketten ,S  megvigasztalódunk  mind  a  ketten  menten . . Benne  tíz  esztendő  minden  szenvedése ,Vesztett  reménysége,  titáni  küzdése  kárpótolva  vagyon.  Ő

Találkoztunk  és  ezzel  vége, egy  pillanat  csak  a  bűvös  varázs, két   fénylő  szempár  összevillant és jött  a  boldog  tűndérálmodás. . Csak  álom  volt,  én  tudtam ,  látod az  óra  hív,  mely  tőlem elszakaszt,  és  elvisz  életemből  mindent a  színt,  a fényt  s  az  ifjú  szép  tavaszt. De jól van így ne  lássa senki szerelmünk  hunyó  hajnal   csillagát mint  végső,  lágy  akkord  úgy  haljon  el a   kéklő légben  káprázaton  át. Megyek,   megyek  s  nem  nézek vissza az   alkony    lassan  homáyba  von, szemembe  búcsúkönny  szívárog s tovább  bolyongok  magános  utamon .  

 Amit  te  akarsz,  én  nem  akarom, hiába  izzik  a  vágy  ajkamon, amit  te  akarsz,  el nem  követem akit  te  akarsz,  azt  nem ölelem ez- az  egy  nem  lesz szeretőm nekem. Hiaba zúgod  a fülem  tele kinek szívemben  van  édes neve azt  nem  sározhatod  be  te  soha az marad  bűntelen,  fehér csoda azon  soha  sem  lesz szárnyad  nyoma. Megölhetsz  minket,  bátran  meghalunk de  hófehér  lesz  a  ravatalunk, fekete  szárnyad miránk  nem  terűl a mi fehér  lelkünk   elmenekül ostobán, gyáván,  de  bűntelenül. Sötét  szárnyú,  nagy,  fekete  madár A   Bün,  mindenhol  a  nyomomba jár. Fekete szárnya suhog  rémesen miatta  nincs  nappalom,  éjjelem ha  soká  így  tart,  mi  lesz  en,  velem? , .

 Emlékeim ha felújulnak s múltam könyvét ha forgatom látom betűit néma búnak sok könnyel írott oldalon.   Sötét betűk, sok hosszú mondat, mely félbe sóhajjal szakadt a könnyeket nem látta senki s nem hall sóhajtásokat.   A lapok közt fakult virágok miket kitűzve hordozók. Öröm, virág ! Irigyelte, ki látott, hogy oly jó volt hozzam az ég.   A fényt, a hírt a világnak adtam az igaz gyöngyöt és hamisat de mind magamnak tartogattam A gyászt, önvádat és a tövist.         

Az én lelkem a felhőkkel rokon, tépett szárnnyal, búsan, borongva jár, várat épít ködös hegyormokon szegény koldus leány.   Arany ruháját néha ráveti incselkedőn a gazdag alkonyat s megcsillannak a felhők szirtjei s a szürke ködfalak.   Meg se pihen, már húzódik tovább a búzatermő, barna föld felett hol a fürtös, fehér tarlóvirág mind neki integet.   Köszönti régi játszótársait a könnyelmű pipacsvirágokat öreg nyárfák beszédes ágai, akiktől úgy elszakadt.   Bolyong, míg egy karcsú rózsát talál a rózsa szirma egyre, egyre hull fölötte halkan, csöndesen megáll és sírva ráborul.        

 Valamikor  nekem  is  volt  szívem  mint  nektek. sokszor  oly  túláradó  volt  hogy  vasmarokkal  kellett  leszorítnom, hogy  ki  ne  fröccsenjen  a  felpezsdülő  vér. Valamikor  sikolyaim mint  cikázó  aranynyílak hasítottak  az  égbe .valamikor  én  is  szárnyra eresztettem álmaim  fehér  galambjait mint ti,s     maradtam  egyedül, Mert  mindent,  ami  szép  volt  bennem széles  ívben  röpítettem  szárnyra de  most  összefonódtam földdel  és  mohával. Győngyházhúsom  elfoszlott  rég. de én     vagyok  a  zsenge  új  hínár mely  csendesen  ered  a  nap  felé a  mélységekből.  Es  én  vagyok a  gyökerek  kínzó  vágya. ,Új  feltörések  kínjában  vajúdó nyirkos  föld-álom. O,  még  egyszer  felszakadni lüktető  csiráimból  felpattanni utat  tapogatva  a  nedves  meleg  sárból Az  örök  fény  hívó  dala  felé! Csak  egyszer  fúrni  át  a  mohák  lágy  szövevényét s  liliommá  érve,  dárdázva  szökkelni fel,  fel  a  napvilágra!  Részegen  nyilni  meg a nap szerelmének s  széttárult  keh