Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Elhagytalak ó  ám de  hallgatag  lelkemben  ezer  érzésed  fakad ,imámban  ezer  sóhajod  zokog s  harangoznak  bennem  a  bánatos Istent  kereső  kicsi  templomok. Elvesztettelek ámde  tán  sohanem Nem  kereslek,  mert bennem élsz te mindég ,nem  siratlak,  mert  lelked  az  enyém, s  el  nem  olthatja  semmiféle  végzet csillagjaidat  életem  egén.  Mikor  áthozlak,  át  ide magamnak s  megsimogatom  fájdalmaidat ,boldogok  vagyunk  mégis  mindörökké, elszakíthatatlanul  boldogak Nem  kereslek,  mert bennem élsz te mindég ,nem  siratlak,  mert  lelked  az  enyém, s  el  nem  olthatja  semmiféle  végzet csillagjaidat  életem  egén.  Mikor  áthozlak,  át  ide magamnak s  megsimogatom  fájdalmaidat ,boldogok  vagyunk  mégis  mindörökké, elszakíthatatlanul  boldogak

 A fény elsurran rémülettel, a villám fércet öltöget nagy tűje villog s port kavarva még dörmög, aztán összevarrja  a földet és eget.   Ó szörnyű zsák e tág világ most és úgy szűkül, hogy fojtogat, a villám varr s a zord oromra rátűzi bőszen és morogva a felhő-rojtokat.   Aztán már szinte vaksötét van egy rántás csak s megfulladok Az ég is izzad s úgy dereng még didergő bőrén a verejték mint hunyó csillagok

 Az erdő morran, gondol valamit, fölrezzen szerte sok-sok ág, a levelek susognak és a hírt a hírt már ők adják tovább.   S a fű is arra fordul, fölfigyel és leng és síró hangot ad, a nád megérti és a vízen is így ring tovább a gondolat.   S a parton fekszem én, ki más vagyok, női alany és sok, balga vád, az erdő morran, gondol valamit s most hozzám ér,s jaj nincs tovább. 

  Doktor valahogy  halálos beteg vagyok itt, a létezésem  középpontjában, az  ö sszes szerveim fájnak nappal nagyon fáj a Nap és éjszaka a hold  és a csillagok. itt, a létezésem  középpontjában, az  ö sszes szerveim fájnak nappal nagyon fáj a Nap és éjszaka a hold  és a csillagok. Nagy  nyilallás éreztem a  felhőkben amelyet eddig észre sem vettem és felébredek minden reggel téli érzéssel a szívemben. Hiába vettem,rengeteg orvosságot utáltam mindent és mindenkit, de  megtanultam olvasni sőt olvastam néhány könyvet is gondolkoztam és emberekkel beszéltem, jó voltam és gyönyörű voltam. Mindez nem volt hatással, doktor és sok évet töltöttem rájuk azt hiszem, halálosan megbetegedtem egy nap, amikor megszülettem.

Őrt állt a fájdalom közöttünk. Egymásba szabadulni vágytunk Gyötrő szeme öleléséből Mint terhes kínból könnyű könnyünk. De konokul vigyázta vágyunk Szemünkbe másikunk szeméből, Magánytalanság jajja hördült. De rá engedtük rejtő könnyünk Ahogy rikoltó mámra zengem E visszanéző lágy dalom És csillogtatva eregettük Hogy fényétől varázslat verten Elaludjék a fájdalom. S vert a varázs - elszenderedtünk.

 Nem  találsz  rám  többé, Lopva  jöttem  el Ne  keresd  a  nyomom Eső  mosta  el. Szálldosva  hullt  a Sáros  földre  le, Zokogva  gördül S nincs ki felvegye. Szívlombú  fákat Tépdesett  a  szél, Szívem  is  sajgó Tépett  falevél. Ne  keresd  a  könnyem, Beitta  a  sár. Ne  várj  vissza  többé Soha,  soha  már.

 Ott voltunk mindketten asztalnál ültünk, utolsó este álmunkban is egymást lestük, s a nagy kapu megnyílt előttünk mint szobrász faragott kőoszlop, mely fején vitte a felhőket és vadgerléket s ha sikerült kimenni rajta a keskeny kapu diadalívvé átalakult. Ma felhívott telefonon a legegyszerűbb lény, végigutazott ereimen a végállomásig kinyílt az óriás kapu szívemből s a tavasz kikacagott testemen át s visszaüzent egy másik világ a kék ablakon ébren vagyok és várlak. Elfogadtuk mindketten a köztünk jajongó reményt teljesült mit titkon akartunk s a felhőkön repdeső gerlék is, mert új értelmet nyertünk a varázsos diadalív alatt is szerelmes igád nagy súlya alól, mégis cseng a telefon és halkan susogód várlak mindig ott. Valóban ott voltam. Vajon ott voltam?