Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Mint megkopott rajz ó-francia kártyán az esőn át úgy rémlik fel a város, február este, álomtalan, sáros s a kapu előtt eloltom a lámpám.   Lent száll a füst, a ház, mint régi holt bálvány, strázsál a fojtó ködben állig. A szívem ódon patinája,mállik mállik gondolkodom s benyel a kapubolt.   A háztetőkön sírva fut a víz, azt gondolom, hogy ma magad leszel majd leszel úgy ,mint én vagyok.   Mire gondolsz most?Állok.Este tíz s mint bús fantomok csendben lengnek elsötétedett , ős-régi szép napok.  

 Ma erre járt a Nap Nyomába léptem s a szívem dalolva kitéptem hogy messze vessem áldozatnak. A fák nyöszörögve roskadoznak mert megterhelte őket az élet Hintett rájuk az égbolt kéket, sárgán szökkent beléjük az agyag, vajúdnak, nyögnek sírnak, hörögnek visítva, tompán hangjukat tépi tavaszi orkán, a Nap kacag.   Ma erre járt a Nap. Nyomában jártam Csodát várva keblem kitártam és alázattal lestem szavára mitől süthet oly sárgán? És izzadt és nyögött és zsongott a föld, zúgott, sóhajtott, sípolt, fütyült  vajúdva, nyögve sírva, hörögve, visítva, tompán hörgését hordja tavaszi orkán. S a nagy Nap kacag.     Ma erre járt a Nap Utána szöktem. Zúgó vihar tombol mögöttem, vad vásárzajban vész el a város. Keresem a Napot, aki magános kinek sugarában az életszikrájától minden feléled, pogány imával elébe rogyok kínlódva, nyögve sírva, hörögve visítva, tompán hörgésem borzalma tavaszi orkán, S a nagy Nap zokog.                      

  December délelőtti napsütés. Oly csendes a szoba. A vázaszájban alázatosan kéj szál krizantém búsan haldokol .A kályhában pattogva tűz dobol széles hullámok hátán úszik a meleg. Agyamig kínnal felkapaszkodik a nyári zöldek kacajos csodája, szomszéd fáknak kertembe hajló ága, lobogó ruhám körül apró kis bokrok dísze s a csók! Aranyszín csónak, melyben vágyunk úszott s mely ezer jóval kikötött a szánknál Az ölelések zengő ritmusa. Gyötrően fájó a haláltusa emlékeknek glédába állítása, arcomnak síró, tépelődő mása ,ahogy mered a szemközti tükörbe s csak fut a könny a szívtől a szemig és onnan vissza vég       nélküli., körbe.

 Hiszek én a másvilágban Az örökkévalóságban, S nem bánom a holnapot De boldogság itten élni És szeretni és remélni, S szeretetben végig élni Még sok édes, szép napot.   Nem tudom a lét határán, S oda által, hogy mi vár rám ? Sok pecsétű zár alatt Jaj, de abban nincs kétségem Hogy e földi Mindenségem  Gyermekeim, és a férjem Ölelése itt marad!   S nem tudom bár túlvilági Boldogságom kitalálni Ami vár ott engemet De azt tudom, s váltig érzem Hogy nekem nem kell az Ég sem A mennybeli üdvösség sem Ha ott nincsen szeretet!

 Miért van az, hogy olykor, a Tagadás éjszakája borul rá leikünkre  és beárnyékozza hangulatunkat s kedélyünk reggel még frissen nyílt bimbóit elhervasztja, mint a virágot őszi éjjelek dere? Miért van ez? mondjátok hogy amiben még tegnap gyermeteg örömmel hinni tudtunk  mert jól esett,lelkeinke a dolgok bölcs rendjében való megnyugvás szent kényelmével elbecézni mára már megtagadjuk. S nem tudni miért, nem tudni hogyan, de úgy érezzük, sokszor öntudatlan is hogy hazugság minden, minden körülöttünk és ami van, ám az sincs valójában s maga a Lét is egy nagy Tagadás. Tagadása a nem-létnek, Halálnak ami pedig van, mindenek felett, mert múlhatatlan, örök és igaz ezt eltagadni nincsen is erőnk de a többit, mi van ezenkívül szerelmet, vágyat, csókot, ifjúságot örömöt, dalt, mámoros éjszakákat háborúk rémét, sírást, könnyeket, hajdani hajnali víg cimborákat tücsökzenés júliusi éjeket hamvazószerdák "mea culpá-it víg farsangokat, sovány, bús böjtöket az első dalt, mit kedvesünk dalolt mind

 Lármás, vásári kultúra, acélcsodák s a trónra gőggel felkapaszkodott anyag amik ma zsákmányolni hajlanak munkáskuckót s magasba nyúló palotát.   Csak pénz, a mohó habzsolás, a nyereség, haszon mozdít meg agyat, öklöt, tenyeret s a robotos, vagy dáridózó emberek már nem kívánnak színt, sem dallamot, mesét.   Én nem tudok, mint ők, birkózni, győzni silány koncért, gázoljanak le, mégis az leszek, ki az oltárt végig őrzi.   S ha sárba hull majd ez az emberöltő, talán kimondják rólam a jövőben ő más volt köztük, más, valaki, költő.

 Távol vagyok tetőled és ülök egyedül A tűz mellett s idézem rossz sorsom keserűn Úgy tűnik, mintha már is öreg volnék nagyon A tél hava fejemen s Te holt vagy, angyalom.   Emlékek lepkeraja a lelkemre repül S ezer régvolt semmiség a múltból felmerül Ráver jeges ujjával a szél az ablakomra Míg lelkem édes gondban a mese szálát fonja .   S akkor sűrű ködökből, ím, kiválsz hirtelen Könnyes szemed ragyog és ujjaid hidegen S a két karod nyakamon sokáig ott hagyod És mintha szólna szád is, de kél csak sóhajod.   És én magamhoz vonlak szépséges kedvesül És árva életünk így csókokban egyesül Feledjem, hogyan szálltál újra ködként el Öreg leszek és árva tán nem is leszek.