Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Könnyű, mint az illő illat S miként az úgy lebeg A vallomás palástját  Félek, nem bírja meg.   Sejtés csupán. Oly édes Munkál látatlanul És boldogítva engem Kimondhatatlanul.   Szerelem? Késő mégis.Késő, késő, igen! Miért izgul a vérem S mért riad a szívem?   Bennem, s körülöttem messze Zord világomladék Szívünk kapuján által Menekvés volna még?   Könnyű, mint illő illat, S miként az úgy lebeg A vallomás palástját Félek, nem bírja meg.  

 Piros  tüzek  hánynak  kéklő  hegyen. Piros  tüzek  hánynak  fáradt  szivemben .Ezüstlisztet  szitál  a  csendes  éj,  hogy Fehér  álomcipóm  legyen. Jobb  visszaélni  most  elhunyt  mesét ,Mint  játék-ostorul  tüzekre  válni A  sárkánytorkú,  feneketlen  űrben S  szögmént  cikázni  szerteszét. Piros  hívság  csak,  mit  a  vágy  izén Halódó  hattyúim  fehér  tavához. Fentről  angyalszemek  kerekre  nyílnak S  jobb  nékem  itt  álmodni,  lenn Jobb.  hogy  ember erőkből  már  kicsalt A  szürke  éj.  Lágyan  mellém lopózik A csend,  hogy  ne  halljak  szívembe-fájó ,Bolond  csűrdöngölő  ricsajt .S  amíg  a  szemfedőt  emelgetem Elszenderült  évek  ravataláról, A  végső  óra  gazdag  filmje  módján Képekbe  perdül  életem.

 Ne várj reám most már nem megyek hozzád nagy jósággal mosolygok feletted sajnállak is talán-egy kicsit szánom tiszta fehér lelkedet kisfiús mosolygós csókjaidat virágzó almafánk emlékeit kerti padunk sok -sok apró titkát Ne várj reám többé nem látsz soha. kusza fürtöm nem hull az öledbe sápadt arcom ,nem bámul be többé közelről a te  mély kék szemedbe.De ha idők múlva valaki kopogtat ablakod üvegén ha meglibben nehéz bársony függönyöd viz csatakos,késő őszi éjen ha fellobban kályhád pislogó parázsa,ha álmodban vad sikoly ,zene zavar meg gondolj reám két szem  téged figyel/

 Jó a földre borulni őszi magányban ziháló fák alatt s tűnt emlékek fölött. Jó emlékezni ezerszer csókolt puha szájára kedvesünknek, ki álmodik azóta forró örömök vánkosán. Jó magunkba néző áhítattal csöngetni szívünk apró harangján, míg fáradt kezünkre hulló aranyként pereg a lomb. Jó visszanézni magános úton csendes séta közben, hogy a boruló bokrok méla sötétjén kinek a múlt-arca néz reánk. Jó egyedül őszi fák alatt magunkba befelé hallgatózni, hogy benn a szívünkben mekkora csend van. Es jó egy szél hordta piros levélért lehajolni a deres földre s forró tenyerünk melegével élesztgetni, mint elmúlt szeretőnk rég kihűlt szívét .

 Mellettem az élet elsiethet csak még egy kívánság teljesedjék szállhassak el mint az őszi felleg.   Köd előttem s utánam árnyék ha a földi formát ledobtam szálljak arra,hol a legszebb láng ég.   Naprendszerek és kóméták utján zuhanhassak hullócsillagokkal míg az éter tisztasága fúj rám.   Aki szennyes gondokkal vesződtem megtisztulok minden égi máglyán s pára ,bárányfelleg lesz belőlem.   Nadir alattam,Zenith felettem s tengereknek tükrén,némán nézem merre menjek,ha már eddig jöttem?   Homokba fulladt szép oázisok esőt epednek ,amerre szállok de én maradok föd ,homály ,titok.   Mert én bárányfellegként kerengek s égi utam kincseit cipelve hazaszállok,hol mar elfeledtek.   Egyszer csak tavaszt ver az év szíve s de szép lesz akkor anyámnak kertjén májusi záporként hullani le.

 Ez  már a  sors halkult hullámverése, mely  elfelejtett minden  dáridót a zátonyokra  bőszen  sohse  támad s a  vészsirálynak  vissza  nem  rikolt. Vihar elől elrejtőzni  igyekszik s  ha  nem  tudja,  elbújni  képes-e magába  száll,  a  mély  örök  csendjébe s kalózoknak  nem  szövetségese. A  kagylóit sorjában  partra  rakja játszik  velük,  tolja  ide,  oda már  bölcs:  az elveszített  nagy csodáért kárpótolja  a  sok apró csoda. Mögötte  ég,  torlódik,  zúg  a  tenger és  visszanéz:  valami  ott rekedt ,aztán  megint kagylók  héját sikálja s elnézi a  szivárványszíneket .Minden  öröm  egy  kissé túlvilági s  minden  bánat de  nagyon emberi ez  már a  sors  halkult  hullámverése amint a  kopár szirteket veri.. ..

 Akármerre is forgatom a szót Értelme egy, sötét s vigasztalan, hogy emberszívben mákony a remény és hogy nagy butaság és hasztalan a hit, melynek egy más világban bizodalma van.   Kihunyó sugarát már a napnak én vissza nem hozom semmi hatalommal. Ha beföd az örök éj s magamra maradok. o, nincsen fény s nincsenek napok, amelyek sugárkövetüket hozzam leküldve felidézhetnénk újra üdvre.   Az élet addig van Amíg kering a vér a szívemben de nincsen a síri veremben s azontúl sem lehet! hogyha a halál egyszer homállyal takarja látó szememet amely a földön olyan sokszor gyönyörét lelte nincsen erő, amely felnyissa azt, újra egy percre!   Óh, azért, aki az emberek között feledhetetlen Pillanatot nem ért, ám kulcsolódjék a keze annak imára a földöntúli üdvökért,   de tudja meg, hogy mindhiába, mindhiába.