Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Vádolom ezt a márciust igen sok vad vágyat kibont. Vádolom ezt a márciust igen sok lázas szót kimond!   Igen élesen süt a napja minden göröngyöt megmutat és felkavarja sugarával a csendesült lélek kutat.   Minden nyomor ráébred most, hogy jogtalanul éhezik a fehér vágy észrevétlen kísértés-ködbe érkezik.   Minden lázas reményt iszik ezen a zengő fénytoron.  Én ezt a részeg márciust bujtogatással vádolom!

 Nem fáj a múlt s mit gonosz indulattal műveltél ellenem, hogy fájjon, nem fáj. Mint álomtalan éjre szürke hajnal kínomra tompa enyhülés dereng már.   Keserű íze elmúló napoknak felolvad úján sarjadó ízekben nem fáj a múlt, ami volt, csak a holnap fáj, ami nem lesz s ha lesz, lesz ízetlen.   Nem fáj, hogy rossz voltál, csak az fáj hogy ezután jó se légy s rossz se légy az fáj, hogy életemből kihullasz már, mint zárt dallam, amely a csendbe vész.   Nem fáj a múlt, az fáj, hogy múlttá omlott csillogó szemed és zilált hajad s testvérem, a vihar, mely érted tombolt egy éjen át az ablakod alatt.

 Tavaszi este bocsáss haza, e virágpompa már sok a szívnek csókolj meg kedves és  kulcsoljuk szét összefon kezeinket.   Ki mondja meg, hogy lesz-e mása adakozó, szép tavaszunknak, virág és csók megszámlálhatatlan emlékével a napok múlnak.   Ma még miénk volt a hegyoldal egész pompája, virággal, gazzal   de csodatevő virágon, cserjén vajon ki ámul jövő tavasszal   Ma, míg piros szirom-szoknyáiban kacérkodó karcsú almafák alatt álltunk, én sápadt voltam neked meg halvány volt a, szád.   Bizony, kedves, már a tavaszból színe hagyottan és vértelen kifakultunk s egy bolond szél majd a többi szirom közt elkever.

 Tavaszi este bocsáss haza, e virágpompa már sok a szívnek csókolj meg kedves és  kulcsoljuk szét összefonódott kezeink.   Ki mondja meg, hogy lesz-e mása adakozó, szép tavaszunknak, virág és csók megszámlálhatatlan emlékével a napok múlnak.   Ma még miénk volt a hegyoldal egész pompája, virággal, gazzal   de csodatevő virágon, cserjén vajon ki ámul jövő tavasszal   Ma, míg piros szirom-szoknyáiban kacérkodó karcsú almafák alatt álltunk, én sápadt voltam neked meg halvány volt a, szád.   Bizony, kedves, már a tavaszból színe hagyottan és vértelen kifakultunk s egy bolond szél majd a többi szirom közt elkever.

 Ha látok egy-egy tört szívet Kit a sors fészkéből kivet, Kit nyom fájó, nehéz kereszt Szívem mindjárt bús dalba kezd.   S most, hogy a föld egy csatatér s milliók keserve véget nem ér Magam sem tudom, mi lehet Ùgy fojtja egy kéz a szívemet.   Oly csüggedő, oly hallgatag Nem folyik belőle dalpatak. Pedig hány most a szenvedő S a föld sötét, nagy temető.   A malom is, völgy oldalán, Addig zakatol, jár csupán,  Amíg egyetlen friss patak Szelíd vizével hajtja csak.   De hirtelen, ha rászakad Pusztító tenger-áradat Eláll egyszerre a malom, Akár csak az én kis dalom.

 Ne  panaszkodj,  a  szívünk  sokszor  volt  már ezer  szépségtől  csordultig  teli ,ne  panaszkodj,  az  élet  sokszor  volt  jó, csak  nem  kell  mindig  elfelejteni. De  az a  baj,  hogy  mindent  elfelejtünk ,ha  reánk tör  egy  percnyi  gond,  ború pedig  a  lélek  odabent  a  mélyben alapjában  pozitív,  domború. .A   hálátlanság  nem  ízléshiány  csak sokkal  több  annál:  végzetes  hiba ha nem felejtünk el a jót, mit  kaptunk, nem  volna annyi  vészes galiba. .A  tragikus  és  csúnya  szakítások, percek,  melyekben  sunyin,  kétesen vagy  vérben forgó  szemmel  hadonászunk így  múlnának:  köszönöm,  Édesem. Az  öngyilkos  nem  fegyverét  keresné csalódottan,  merthogy  „sötét  verem hanem  megadón  s  szelíd  mosolygással hálát  adna,  mondván:  „Elismerem S   ki  menni  kénytelen,  nem azt  vigyázná, a  szomszédnak  mennyivel  többje  jut de  emlékezne  rá,  hogy milyen  sokszor szitált  békét  lelkére  a Tejút. Ne  panaszkodj,  a  szívünk  sokszor'  volt  már ezer  szépsé

 Ablakívek mögött nézem a küszöböt léptek és bús robot súlyától kikopott.   Régen szép tiszta volt fehérre felsúrolt töréseknél sima, akár a ház maga. Ma már csak lom, nem ék, távozott nemzedék itt maradt bélyege enyészet födte be. Lábak vájták ki  és most vásott süppedés jelzi a küszöböt bús ajtófák között. Apámnak őseit Látom bevésve itt kik távol, névtelen, pihennek oda lenn,   Jöttünk és elmegyünk titok lesz életünk ám, mégsem nyomtalan a szélnek is nyoma van. A szélnek is nyoma van, sziklás hegyoldalon amint beléje vés, csak ennyi, semmi más.   Épp így az emberek nyomát nem őrzi meg csupán egy tört küszöb és semmi, semmi több.         .