Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 A fák féllábon állnak, mint a gólyák a csend olyan, mint egy mozdulatlan üveggolyó, csak hozzá kell nyúlni,hogy elguruljon.   A réten a boglyák elejtett gomolyagok. Olyan egyedül vagyok! Lankadt violák illata jár át S felettem, ujjnyi látszat csík jelzi vágyaim határát. Előveszem szívemet, mint más a pipáját Jó volna meggyújtani, de tüzet nem kapok hacsak az Isten ide nem nyújtja parazsát a Napot!  

 Engemet, ó, hányszor igéz szűrt varázsa! Ülök a szobában, még nem ég a lámpa ülök törvényesen, megszállva, remegve s csak nézek rá álom fényű hold-keresztre.   S közben a, gondolat időt és határt bont a lelkünk holdjának érzem a világot ám, mi világ fényét keresztté érezze, hol az a rost? hol van az a lelki kelme?   Hol a csodálatos, üdvözítő függöny? Lelkünkbe minden fény vakító-vadon tör maga mivoltában, mosdatlan hasít be  jaj, nincs csoda-fátyol, mit átlényegitse!   Jaj, nincs gyönge fátyol, szeretet szövetje világtól világos mindnyájunknak lelke, s vak káprázatok közt könnyet a szeme így ejt o istenem függönyözd el lelkeinket.

 Hegyet álmodtam csillagokból  megvakultak a csillagok. Tengert álmodtam illatokból, szerte hulltak az illatok. A tavaszokat futni láttam és újakra már nincs hitem, a szívemet utánuk vágtam s most szívem sincs és semmi sem.

 Néma fegyvereit köszörüli fölötted a hajnal halványsárga nyila csiklintja a cifra eget gőzölög a sötétség s távolodik most indulatosan.   Piruló fák közt hajtja a szél az éji ködöt már súlyos szárnnyal szállnak a göndör fellegek ott, bár szállana így el az életed egyszer!   Barátod nézne utánad, mint csapkodsz az égi magányban, és a síkos párába mosdatva meg arcát kínzott lélekkel intene néha feléd.   S te köszönnél habzó, fénylő búcsúszóval szavaid tiszta szelétől reszketne a fű s a magas part, s hullámzani kezdne az erdő meg a mart..   Felhő lapul az égen,mint pecsét szöveten. S árnyék tapad a fűben,mint moha a köveken Óriás madár a táj,a csorgó holdban felragyog, s ha mozdítja szárnyait,reszketnek a csillagok.

  Nekem a szerelem nem a megszokott láz, mely elborít és elfojt, megremegtet és megráz Nekem a szerelem sodrás a végtelenben szárnybontás egy titokban szikra-játék a mennyben kacagó napba-nézés egész a vakolásig  Csak aki tud repülni, csak az lehet a Másik!

Köröttünk csend.Most száll alá a Nap Ilyenkor oly jó kettesben a parton És míg kezed-kezemben fogva tartom Lelkünk is így együttesen halad.   Te nem szólsz. És én is hallgatok Ma nincs szükségünk a beszédre Megérted így is, ajkam mit beszélne S én is lelkedben játszva olvasok.   A tenger is, nézd, épp ily hallgatag  A parthoz olyan halkan ér a habja, Hogy azt hinnéd: a tenger néma lett.   De tükre mégis szüntelen beszélget Csodákról, mik a titkos mélyben élnek S a napról, mely az égből rá nevet.   És most üljünk le erre e zöld padra A sziklapart itt védően behajlik Szellő se fúj, a víz halkan morajlik A szem, s a lélek szállhat szabadon.   Száll, száll a gondolat. És haza száll Kezünk végig simít sok apró tárgyat Az ajtót, asztalt, széket és az ágyat Zengő habokra fényeső szitál.   A habok lelassulnak fehéren csillogva de sosem ér véget e furcsa kavargás visszafordulnak ők is haza vágynak éjjel, nappal zajlik az örök körforgás. 

 Holdsugárból  szőtték  az  én  ifjú  testem, ma  hulló  könnyemen   épülök   újra  meg ragyogó  álmaim ,  csodaszép  remények rendre  elenyésztek  és  itthagytak  engem. Kínok  és  gyötrelmek  láza  ég  szívemen érzem  édes  képed  bennem  nő  egyre, hívogat  a  lelkem ,  majd  tilt  is   egyszerre ,kétli,  hogy  hevülsz-e  örök  eszményemen Éjeken  át  függök  a  messzeség  kékjén égnek,  szerelemnek  derült,  tiszta  képén és  éltetem  magam   a  holdfény  mézével Mert  ifjú   vagyok,  kit álom  nem   kerül trubadúr,  ki  nem   bír  szomjazó  lelkével kinek   szíve-lelkén  csak  a  szerelem  ül. . Ég  bennünk  valami  az  alkotó  tűzből, mely  ama  hetednap  pihenhetett  csak  meg, vagyok  zabolátlan,  szilaj  testi-gyermek nyugtalan,  zavargó  csöpp  a  teremtőből. Ha  látjuk  előttünk  a  távol  szikrázik s  halljuk:  ezer  csillag  más ezerrel  beszél, surranó  halk hangon,  mint  vitorlán  a  szél  lenge  szárnyán  lelkünk  fénylőn  megcikázik. K arunk  ölelésre  tárja  ősi  Hat