Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 A naptól elszakadt a végső fényfonál A szél gyászindulót vezényel. Az erdő távol halkan orgonál Az ég a földre omlik sűrű könnyezéssel, sóhajtó, mély sötétbe vész el a tarka szín és minden tárgy alakja Az élet arcát újra kifaragja  a vakhomály. Mélységgé tágul minden zug, üreg  ...kilép belőlük és  szívemre ül a rémület.

 Harangszóval honorál a hőség a napsugár merőleges, az ingujjra vetkőzött mámor szívemben árnyékot keres.   A kutak gémje mozdulatlan a kígyózó ösvény megáll, nehéz vízgyöngyökért nyúlik a vályúban a békanyál.   A réten margaréta tiszta tányérán virágport kinál és az átlátszó pillanatban a mart szeder bokrainál   egy.menyecske szoptat, arany melle úgy fogy, mint a holdkaréj, a lábánál az ura horkol az álma kút, annyira mély.   A levegő forró tükörlap ,egy-egy fecske neki megy, távol lila erdőkkel borus a fényködös messzi hegy.   Erébb bárányfelhő béget eső-tejes juhok után sietl mellette hervadt fodormentát szagol a pásztor délután.   Illatos nyomomat, ha lépek, felemelik a füvek,nyomát ha heverek,karom kitárom, mint lefektetett feszület,   A zsebembe széncinke fészkel, a pillás csend elálmosul s kinyílt szemem kék virágát leszakítja egy álmos ujj.   Megfordulok s elalszom mint a tiszta szívü emberek ,a homlokomra füvek hajolnak és piros eperlevelek.    Tücsök, félénk csápjával ébreszt

 Amikor szívem kapuja kinyílik, s rajta besurran a fátyolos bánat halkan mintegy gyászoló hölgy, bánatos sírás remegteti a számat.   És omladozik szívem ósdi vára egvmigasztal a csókod lobogója feltűzöd lelkem karcsú árbocára erős karjaiddal hízelkedően átkarolsz.   Boldogan, kis szobánkban ülve, szürcsölgetjük a csókok szűz borát s felzeng a lelked s a lelkem zenélve mint nyári éjben illatozó orgonák.   Egymást karoljuk szívvel enyelgőn s fürdünk a mézes, édes csóközönben szívünk gyorsabban ver, mint vad szellő részegen ringatsz, dédelgetsz csendben.   S ha jönnek szürke hétköznapi órák, mikor a szerelem ruháját, levetjük s egymás helyett az életet,a zsémbes szemek biztató mosolyából keressük.   Morcolódó, vén nénikét dédelgeted aki sokszor hagy lelkeden mély sebet te segítsz akkor is vinni a keresztet lelkem sebeit csakis te kötözgeted.   El sem tudom mondani, hogy ki vagy te? a barátom-e, szeretőm-e, vagy férjem-e  testvérem vagy-e, vagy kinyílt Múzsám-e, hogy lelkem dalokkal finoma

 A fák féllábon állnak, mint a gólyák a csend olyan, mint egy mozdulatlan üveggolyó, csak hozzá kell nyúlni,hogy elguruljon.   A réten a boglyák elejtett gomolyagok. Olyan egyedül vagyok! Lankadt violák illata jár át S felettem, ujjnyi látszat csík jelzi vágyaim határát. Előveszem szívemet, mint más a pipáját Jó volna meggyújtani, de tüzet nem kapok hacsak az Isten ide nem nyújtja parazsát a Napot!  

 Engemet, ó, hányszor igéz szűrt varázsa! Ülök a szobában, még nem ég a lámpa ülök törvényesen, megszállva, remegve s csak nézek rá álom fényű hold-keresztre.   S közben a, gondolat időt és határt bont a lelkünk holdjának érzem a világot ám, mi világ fényét keresztté érezze, hol az a rost? hol van az a lelki kelme?   Hol a csodálatos, üdvözítő függöny? Lelkünkbe minden fény vakító-vadon tör maga mivoltában, mosdatlan hasít be  jaj, nincs csoda-fátyol, mit átlényegitse!   Jaj, nincs gyönge fátyol, szeretet szövetje világtól világos mindnyájunknak lelke, s vak káprázatok közt könnyet a szeme így ejt o istenem függönyözd el lelkeinket.

 Hegyet álmodtam csillagokból  megvakultak a csillagok. Tengert álmodtam illatokból, szerte hulltak az illatok. A tavaszokat futni láttam és újakra már nincs hitem, a szívemet utánuk vágtam s most szívem sincs és semmi sem.

 Néma fegyvereit köszörüli fölötted a hajnal halványsárga nyila csiklintja a cifra eget gőzölög a sötétség s távolodik most indulatosan.   Piruló fák közt hajtja a szél az éji ködöt már súlyos szárnnyal szállnak a göndör fellegek ott, bár szállana így el az életed egyszer!   Barátod nézne utánad, mint csapkodsz az égi magányban, és a síkos párába mosdatva meg arcát kínzott lélekkel intene néha feléd.   S te köszönnél habzó, fénylő búcsúszóval szavaid tiszta szelétől reszketne a fű s a magas part, s hullámzani kezdne az erdő meg a mart..   Felhő lapul az égen,mint pecsét szöveten. S árnyék tapad a fűben,mint moha a köveken Óriás madár a táj,a csorgó holdban felragyog, s ha mozdítja szárnyait,reszketnek a csillagok.