Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Már bevallhatod: rossz volt életed, mert céltalan volt és keserves is orvul terített le egy ragyogó napon s nincs mihez kezdened!   így jártak mind, akiket szerettél, mért lenne hát a te sorsod különb A vénülő világ sodrában élsz s láthatod, hogy duzzog az idő.   Diadalmas madarak húznak el fejed fölött, és nőni kezdenek a szép hársak halálos árnyai, mert már közeleg-közeleg az ősz.   Még állsz, de sorsod a földre teper majd, mint kín a beteg borzalmat  aki jajgat a piszkos földbe mar csillogó és tiszta fogával.

 Eldobott szavaid kicsiráznak bennem. Félig kimondott gondolataim benned élik az életüket végig. Szeszélyes kedvem benned tükröződik, mint tóban az ég, és minden elfutó gondolatod végig borzolja lelkemet. Ami előttem köd, titok, homály azt te megérzed s amit te érzel, azt én szavakba ötvözöm. Önmagunkban csonkák vagyunk fél életek, együtt szoborszél egészet adunk, S mert, részem vagy és én részed vagyok öröktől fogva és örökké titokzatos erők sodornak össze mert úgy rendeltetett, hogy te enyém légy, én tiéd legyek és egyesülve alkossunk egészet.

 A naptól elszakadt a végső fényfonál A szél gyászindulót vezényel. Az erdő távol halkan orgonál Az ég a földre omlik sűrű könnyezéssel, sóhajtó, mély sötétbe vész el a tarka szín és minden tárgy alakja Az élet arcát újra kifaragja  a vakhomály. Mélységgé tágul minden zug, üreg  ...kilép belőlük és  szívemre ül a rémület.

 Harangszóval honorál a hőség a napsugár merőleges, az ingujjra vetkőzött mámor szívemben árnyékot keres.   A kutak gémje mozdulatlan a kígyózó ösvény megáll, nehéz vízgyöngyökért nyúlik a vályúban a békanyál.   A réten margaréta tiszta tányérán virágport kinál és az átlátszó pillanatban a mart szeder bokrainál   egy.menyecske szoptat, arany melle úgy fogy, mint a holdkaréj, a lábánál az ura horkol az álma kút, annyira mély.   A levegő forró tükörlap ,egy-egy fecske neki megy, távol lila erdőkkel borus a fényködös messzi hegy.   Erébb bárányfelhő béget eső-tejes juhok után sietl mellette hervadt fodormentát szagol a pásztor délután.   Illatos nyomomat, ha lépek, felemelik a füvek,nyomát ha heverek,karom kitárom, mint lefektetett feszület,   A zsebembe széncinke fészkel, a pillás csend elálmosul s kinyílt szemem kék virágát leszakítja egy álmos ujj.   Megfordulok s elalszom mint a tiszta szívü emberek ,a homlokomra füvek hajolnak és piros eperlevelek.    Tücsök, félénk csápjával ébreszt

 Amikor szívem kapuja kinyílik, s rajta besurran a fátyolos bánat halkan mintegy gyászoló hölgy, bánatos sírás remegteti a számat.   És omladozik szívem ósdi vára egvmigasztal a csókod lobogója feltűzöd lelkem karcsú árbocára erős karjaiddal hízelkedően átkarolsz.   Boldogan, kis szobánkban ülve, szürcsölgetjük a csókok szűz borát s felzeng a lelked s a lelkem zenélve mint nyári éjben illatozó orgonák.   Egymást karoljuk szívvel enyelgőn s fürdünk a mézes, édes csóközönben szívünk gyorsabban ver, mint vad szellő részegen ringatsz, dédelgetsz csendben.   S ha jönnek szürke hétköznapi órák, mikor a szerelem ruháját, levetjük s egymás helyett az életet,a zsémbes szemek biztató mosolyából keressük.   Morcolódó, vén nénikét dédelgeted aki sokszor hagy lelkeden mély sebet te segítsz akkor is vinni a keresztet lelkem sebeit csakis te kötözgeted.   El sem tudom mondani, hogy ki vagy te? a barátom-e, szeretőm-e, vagy férjem-e  testvérem vagy-e, vagy kinyílt Múzsám-e, hogy lelkem dalokkal finoma

 A fák féllábon állnak, mint a gólyák a csend olyan, mint egy mozdulatlan üveggolyó, csak hozzá kell nyúlni,hogy elguruljon.   A réten a boglyák elejtett gomolyagok. Olyan egyedül vagyok! Lankadt violák illata jár át S felettem, ujjnyi látszat csík jelzi vágyaim határát. Előveszem szívemet, mint más a pipáját Jó volna meggyújtani, de tüzet nem kapok hacsak az Isten ide nem nyújtja parazsát a Napot!  

 Engemet, ó, hányszor igéz szűrt varázsa! Ülök a szobában, még nem ég a lámpa ülök törvényesen, megszállva, remegve s csak nézek rá álom fényű hold-keresztre.   S közben a, gondolat időt és határt bont a lelkünk holdjának érzem a világot ám, mi világ fényét keresztté érezze, hol az a rost? hol van az a lelki kelme?   Hol a csodálatos, üdvözítő függöny? Lelkünkbe minden fény vakító-vadon tör maga mivoltában, mosdatlan hasít be  jaj, nincs csoda-fátyol, mit átlényegitse!   Jaj, nincs gyönge fátyol, szeretet szövetje világtól világos mindnyájunknak lelke, s vak káprázatok közt könnyet a szeme így ejt o istenem függönyözd el lelkeinket.