Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Mikor minden lámpa kihunyt már Mikor minden lámpa kihunyt már .A nyirkos csend is rám sikoltott S mint szegletből a sanda pókot Vagy rossz fát, miben féreg ég Sóhajtott a kérdés : él e még ?       Akartam szilaj rendet rágni Mert bűnt fogan és rossz a csók a szomjúságot szemmel ölni. be jó is néha összetörni] Ha fáj és megrokkant a csók A bolondozó borkancsót.   Be jó is kirúgni a mából Éjszakás csuhát ölteni, A régi, rossz szerelmeket Mint rongyra foszlott selymeket Testünkre fel nem ölteni. Mindig kacagva költeni.   Már elfakult a fájdalom Szívvel szivet sem keresek És cifra könnyeket, bután Nem sirok senkisemy után .Néha egy szájat keresek ,S egyszer.majd örökre elesek

 Mar felnyulnek az elet aranyahoz hajszolt magam ki eddig elarvult buja szemmel a csillagokra bamult s nem kozeledett mashoz sem magahoz\ Becéz  a  nap,  a  sorsom  már  nem  átkoz most  kráteröble  forrongón  kitárult égnek  zúdítja  mélye  kincsét   s  ámultlélekkel  térek  meg  egy  kis  leányhoz.. De  a  halál  é l:  belemar  karunkba láz  surran  be  bíborló  álmainkba míg  kapu-nyitói  tékozlunk  erőt .Mire  meglátnám  már  a  delelöt :vad  csordamódra  dübörög  a  munka és  ott  tipor  el  a  kapu  előtt

 Tükrömből göndör fő mered felém domború homlok, mélázó szemek, Mik messzi néznek hosszan, réveteg, Mint csillagmécsek az ég mezején.   A sápadt arc bús, ványadt vérszegény Halánték táján vékonyka erek ,Az orr cimpám néha megremeg ajkam zárt s merev mint holt remény.     Ám mélyen lent e csüggedt maszk alatt Vad vágy lobog s a béklyós akarat jajongva rázza ólmos láncait,   És lázadoz és lázadoz vadul, De béklyóiból meg nem szabadul. ..A szívfalán csak vérző rést hasit.

 Én csak nézek, az égre nézek, De csillagot sehol sem látok ,Szemeimben egy sötét átok. Én semmit sem látok   Be szép is lehet ez az este Jó volna benne körülnézni Jó volna mindent megigézni, S a holdat nézni.   Mily szép is lehet ez az élet Mennyi kincset rejthet a méhe De a szememnek nincsen éhe És nincsen semmi fénye.

 S  most,  hogy  a  föld  egy  csatatér8   műi'jók  jaja  véget  nem  ér, Magam  sem  tudom,  mi  lehet ,Ügy  fojtja  egy  kéz  szívemet. Oly  csüggedő,  oly  hallgatag, Nem  foly  belőle  dalpatak. Pedig  hcmy  most  a  szenvedő8   a  föld  sötét,  nagy  temető. A  malom  is,  völgy  oldalán, Addig  zakatol,  jár  csupán, Amíg  egyetlen  friss  patak Szelid  vizével  hajtja  csak. De  hirtelen,  ha  rászakad Pusztító  tenger-áradat, Eláll  egyszerre  a  malom, Akár  csak  az  én  kis  dalom.

 Szemed az most is itt sugárzik minden mosolyon,árnyon át rám villan utána fordulok, s tűnődve járom az idegen kövek,idegen lábnyomát.   Arcod a hamvas égő felhő mint otthon úgy simul felém ha betűk tavából felmerül, tekintetem és messze száll ahol fogan a költemény.   Kacagsz,ilyen voltál legelőször csilingelő ,pergő gyöngyvirág, és így kísér a végtelenből a hangod életritmusán szépséged -ez a nagy világ.   Kezed nem tudott elbocsátani nincs távol és nincs tegnapi szívünk csengő ,fiatal éveit bonthatatlanul haranggá ötvözött valaki.   Velem vagy bárhol jársz,lelkem örök közelben hallgat,lát s nem tudom miért rezzenek össze miért várlak még mindig úgy ha nyitják szobám ajtaját.