Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 A télvert kertbe néha kimegyek A lomb lehullott, üresek a fészkek A levéltelen ágak közt benéztek Kíváncsian a hósapkás hegyek.   A lomb lehullott, üresek a fészkek Lakóik elszálltak szerteszéjjel. Az ablaktáblán játékos szeszéllyel Csak szél süvít de csendesek a kertek.. Bús, ólmos szárnyán korán jön az éjjel Téldermedés a termőkedvű nyárra És jégvirág virágzik hajnaltájra Az ablaktáblán játékos kedvel.     B

  Magam szabtam ki a világot magamnak, kórt, életet, levegőt és teret. Ha akarom, van más, ha kell, ez van csak, De mást körök meg nem szédítenek .   Ülök a magam építette trónon s bár korona nem ékíti fejem, másokkal érte sohasem civódom 5 ha nem lesz soha, azt se szégyellem. Életem  egyre forgott a sorskeréken ellenségek faragták ki védjegyemet önállóságom kemény tengelye , hirtelen megállt velem átelembe Az én világom kicsi, de zárt világ De itt enyém minden az édes melódiák az érzések, szerelmek s szép ruhák.   Szívem felé bármelyik út szabad Ki hozzám jön, enyém. S övé vagyok, Ez minden, többet nem is akarok.  

 A leheletét még arcomon érzem O , hogy lehet, hogy ez a pár csodás nap Letűnt örökre s elveszett egészen.  Ez oly titok, mit senki meg nem ért És túl-keserves kis panaszkodásnak, Hogy minden jött és semmiségbe tért. És túl-keserves kis panaszkodásnak, Hogy minden jött és semmiségbe tért. S hogy Énemet, mely hirtelen suhant. Egy kis gyerekből át e testbe, miért Csodálom, mint egy árva társtalant? Meg aztán hogy már sok száz éve élek. S holt őseim, kiket lezárt a hant S a szemfedő, mint én- hajam, enyém Mint én-hajam oly titkosan enyém. Az órák ! míg szemünk leréved ottan Kék tengerekre és a nagy halált. Megértjük szépen, könnyen és nyugodtan. Mint nagy szemű és halványabbra vált Kis lányok, kik didergőn megremegnek. És érzik, hogy az élet most ered meg. S testükből átfolyt  fájdalmatlanul Füvekbe, fákba s bágyadtan nevetnek, Az álmokkal vagyunk mi egy anyagból. S szemét az álom épp úgy nyitja fel, Mint kis fiuk cseresznyefák alatt, hol A lomb közül halványan útra kel. A telt aranyhold,

  Valami megrepedt bennem, dong, mint egy rekedt tücsök, valami vonz tenni s megvetni, és lopni gondolataidat édesen. Azt teszem, amit nem akarok, játszok vidáman szerelmet, ölelek ártatlan szomorúságot, de büszkeségem nem engedem. Nem tudok ellenállni szavadnak, mert ajkadon látom a csókot, itt felejtett tested vadul nyugtalanít, és annak látlak, ami nem vagy. Nem értem, de megsemmisülten, áhítattal várom az elítélést, vajon nekünk is jár megszentelés, amit a perc gyönyöre hozhat? S ha bennem a kínok hullanak, mi lesz, ha nem hozol vigaszt, mi lesz, ha nem lesz majd erőd, megtalálom-e éjszaka az utat?

 Kora reggeltől alkonyokig lángolt - akkor is ilyen szédületes nyár volt. El úgy mentem, hogy vérig fájtam, sírtam, s a lelkemet a kis falura bíztam. Mozdulatlan úgy feküdtem a napon - és harmadnap - gázoltam a patakon! És láttam, hogy a hegyek csuda kékek - férfi-szemek nincsenek olyan szépek. És hogy a víz a Nap-aranytól sűrű, és fényesebb, mint a karikagyűrű!... És hogy az erdő suttogása tiszta: amit kimond, azt nem hazudja vissza. És hogy eddig úgy ténferegtem: vakon - És a szivem nőni kezdett a napon s a dobogasa szet verte a mellem.

 Június   kacag  be  ablakomon ekkor születtem  szeretnék,maradni jaj,  mért  kell  most  rabnak  lenn! mikor június kacagva felragyog Az illatok sok árja megrészegít mámorosan lobban ifjú   lelkem víg sorsot  jósoltak adakozó istenek ma mindenki felkoszont kedvesen. Áldott  legyen az adakozó szent  mámor áldott,  hogy  részeggé  csókol,fórrón lelkemben  születésnapomra bókoljon  titokzatosan az égig kell szárnyaljon     Ki tudná ,ki ismerné szuletésem percét ezert hodoltam istenek elott érzésekkel szobrot epittem a sok  isteneknek de nem tudtam,hogy hiaba szulettem.  Fejem felett margareta koszoru nyilik kis piros pipacsok ovezik renduletlen s almomban tunderlany vagyok mindig s meggyujtom a sok maargreta levelét.

 Minden még a régi.  Csak én vagyok másik Barna fürtjeim közt deres hó csillámlik, Szívem se a régi,  csalódott, megtépett. Annyi sok szikrája is mind-mind elégett.. Tengeri reménnyel mentem a nagy útnak A melyen annyian, de annyian futnak Tele volt a szívem, tele volt a lelkem. S dali patak partján vihar arcba vágott,  Kígyó mart meg, mikor szedtem a virágot  Kígyó mart meg, mikor szedtem a virágot Rózsa tövis nélkül soha se nyílt nekem,  Felettem csak felhő tornyosult az égen.  Messze földre mentem, messze földön jártam,  Sok szívet, sok lelket, de sok embert láttam.  S azt a messze földet ám hiába jártam,  Ki szeretett volna, embert nem találtam Vert, a ki verhetett, csalt, a ki csalhatott,  Nem köszönté vissza senki a -jó napot. S az a sok, sok remény fogyott lassan, szépen,  S az a lobogó láng elégett egészen. Megroggyant a lábam, megtikkadt az ajkam,  Elepedt a lelkem, jaj, de megszomjaztam   Lassúbb lett, lassúbb lett szívem dobogása,  Harmatozott egyre két szemem pillája . Haza