Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

           Ilona  a gép mellett ül és varr. Hét éve varrja az olcsó ruhákat. Húsz éves korában kezdte, amikor családja teljesen leromlott anyagilag s ő sem tudott férjhez menni. Azóta rengeteget varrt és sokat reménykedett.  Az anyukája bejön a konyhából. Kezeiről a lisztet kötényéhez törli. Megáll a leánya háta mögött. Szája körül bágyadt mosoly karikázik  Kezeit ráteszi leánya vállaira s jól a fejéhez hajlik: - Ila szívem! A gép zakatolása egy pillanat alatt megáll. A leány nyújtózkodik ásít. Nagyon elfáradt. Csak azután szólal meg:  - Tessék mama? - Kit láttam? Ilona meghúzza a vállait, mintha nem érdekelné. Ismét a gép fölé görnyed. De az asszony visszatartja. Most még szélesebb lesz a mosoly az arcán: -Kit láttam, mit gondolsz?  -Bánom is én!  -Na-na... - Láthatja anyukám, hogy milyen sok dolgom van! — mondja ingerülten.  -Várj csak, akármennyi dolgod van. Ez mindennél fontosabb. Kit láttam? - O, igazán, ne szekírozzo...

Szerettem benned a termékeny szépet, eldugott titok maradtál mindörökre, kit ősidőktől szeret és imádhat a nő ki jóban, rosszban lehetsz jó szerető. Hangodon mit érzelmes szél suttog még tüzesen lobognak a ritmusok mágnesként vonzzák kiégett szívem ahol csak nekem terem hűség, szerelem. Díszes csokorba gyűjtöttem mit adtál, lobogó lángokat mit égből kapkodtál, még mindig keresem múltunk vonalát kedves, csak vess rám őszinte, pillantást. Büszkén szeretem nézni eme századot rengeteg kinccsel mit szerelmed adott, mint őszülő idők rabja,lennék alázatos csak ints ezüst kezeiddel hívogató szót. Más nem számít csak valós szerelmed mit oly' adakozóan nyújtottál nekem hiteles ígéretek,mik sosem kóboroltak közöttünk, karjaink közt megpihentek.

Simítod homlokom kezeddel, megfoghatatlan érzésekkel, s fulladó reggel sejtésében ott vagy mindig közelemben. Mert utat nyitottak bennem az igék és tettek ébredése, sok kérdés eltűnt az időben, szeszélyes, rövid emlékben. Forró karok kettős melege türelmetlen estékre késztet, visszaterelik lázas tekinteted érzésekkel füst élvezetében. A szem, mondják, beszédes, de néma, akár lehet sejtelmes, végzetesen él benne minden, és nincs hely többé semminek. Hiszen ez az igazi szerelem, nézem a végső beteljesülést, jól érzem magam, kétségtelen, rég ismerlek, ne gondolj az időre.

Edes szello bune--1 resze Zoltán nem így gondolta,ezt a kapcsolatot.Mindenre gondolt csak arra nem hogy komolyan beleszeret ebbe a lányba. De nem mehet a végéig,mert nevetséges lesz a nagy korkülönbség miatt ,meg a lány származása miatt.Mit szólnak majd ügyvéd barátai ha meglátják ezzel a kis furcsa teremtéssel ,aki inkább hasonlított egy táncosnőre mint egy kis ártatlan óvónőre.,nem beszélve a koráról. Érezte hogy a vágy ami vonzza most is a lányhoz már nem neki való.Túl vén az ilyen szerelemre. Elhatározta hogy szakít a lánnyal,bár minden porcikája tiltakozott. De most mar úgyis mindegy volt mert , Zoltán a higiénikus életmóddal felhagyott akkor amikor összemelegedett ezzel az angyalkával, ami az egész életét megváltoztatta. Már nem volt az a fitt ,egészséges ember mióta megismerte a kis Icukát..Minden vonalon felhagyott. Rendetlenül aludt, sokat szivarozott. Tudni kezdte, hogy van szíve, azokból a fájdalmas, hosszú nyilallásokból, amelyek néha elállították a lélegzetét.Keserűen moso...

Klárika ott ül az első padban az asszonyok előtt s kábultan mered maga elé.     Ha egy kicsit jobbra fordul és behunyja a szemét, ott látja a porcelán ingaórát a falon, hallja a ketyegését is, most úgy látszik ütni készül, megszólal a zenélő szerkezet, minit az orgona hangja.  Egy kicsit lehetne halkabb is, nem hallja miatta, hogy Vince mit mondott neki az imént. Palásttal a vállán bejött az ajtón, feléje fordult és meghajolt.  De Klárika lesütötte a szemét, nem nézett rá, most erősebb lesz, mint tegnap este volt, nem sírja el magát. Vince elbujt a szószék mögé, vajon miféle tréfán töri a fejét újra? A zenélő óra még mindig zakatol, meg kell itt bolondulni, az asszonyok is sugdolóznak a háta mögött. -Nem jöttek be, kinn maradtak mind,- hallja a suttogást. Kik nem jöttek be, talán Kelemen András készült hozzá, szegény fiú, de hiszen ő ott áll az orgona mellett, a szemeik találkoznak. ő még nem tudja..  Mit nem tud, mi van olyan nagyon tudatni való? Hogy ...

Még van ,hogy fáj benned a keserűség dala , hold sütötte néma éjszakán szól hegedűd hangja. Néha csupa kéj szűz kedved szelíden táncol, lágy rímekbe bújik örök tested boldogságra vágyik. Hasztalan lángok ,mik sercegnek a szellő kioltja, deresednek már a hajnali ködök sír hegedűd húrja. Ne sírj,ha elragad a merengés kérj újat valóst, lehet már nem olyan varázsos, te az újat taposod. És ha fáj az új és hangja remeg ne légy szomorú, daloljon büszkén lelked szárazfája fejeden legyen koszorú. És tudni fogod mit hoz a holnap örömöt búval , kotorászol lelked hűvös mélyén hol cseng a hattyúdal. [W.B.]

Ahogyan én Szemed tüzétől lett melegebb, lágyabb sok édes versem színtelen sora, szép hevülés, amit a tiszta vágy ad, de nem kormozza lángját be soha. Az hódított meg, a te tisztaságod, a férfit csodálom benned s a férjet s míg női kezem simogatni vágyott, te lettél lassan féltett gyermekem. Azóta más vagyok; a rideg észnek ha volt hatalma tennivalóim felett, egy szebb világról, boldogabbról győz meg már minden perc, mit veled tölthetek. Egyszerre tűnnek el roppant komolynak hitt elvek, célok, harag, hetyke dac szememben arcok, tárgyak összefolynak, csak téged látlak, érzem simogatsz.[W.B.]

Mint ősi templomok bélelt boltozata, márvány karokkal hordom szíved, tavaszi lombos színes árnyalatban bennem van minden érzős sejted. Csak nekem serken vágyam benned, asszonyi szívem egy májusi ébrenlét ajkamon csókjaidat magamba rejtem málnaszinü illatos itt felejtett kikeletben. Mert továbbra is rügyezik kincsekkel véletlen asszonyi érlelt szerelemem, s a templomi boltozat olaj freskóiban megfestették csókos ,ölelő nézésem . És állítom,jönnek még percek s percek, egyetlen tavaszba bezárt üde kikeletek, karom tartja szomjasan lángoló szíved, hogy elérhessem csókokba zárt leheleted . Ma már csak tavaszi éberségben vagyok, szemem lehunyom forró öntudatban szenvedésem még nem érlelt tavaszt de ölelő neszben karom magasra tartom .[W.B.]

Bágyadtan keresem pihenőm fakó panasz ajkamon, érzem kihűlt éber szerencsém szívem csupa kárhozat, tagjaim üresen,lomhán lógnak árny remeg arcomon nem árulom keserű vigaszom tűnődve magam lazítom. Szívem egyetlen dobbanásában keresem tavaszom foszló csillagok szenvedélyében semmi mámor kidőlt vészeknek rettenetében lézeng a magányom kirajzolódó testem meztelenségében emlékeim alkonyt várók. Keserűségemben vágyók ölelésre pupilláim íriszében kisírt szerelmem merengésében szemeim könnyeznek, arcomon forró lángok remegnek érintéseid  eltűntek s a reménytelen reménységemben is csókkal zárom keservem.