Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Saját  sorsom  bogait régóta  kötözöm vissza -vissza térek az én múlt időmbe. a  ma  és  holnap  között  gyűlnek ,   titkok kergetőznek fekete égerfák között. Ajánlom versemet sokunk  kezébe, kik hinni tudnak még, hogy megjavít a szó, a vád, s a kegyetlen  hűtlenség , de viszont  kérik számon mások vétkét.. Mert óriás lettem s hatalmas mosoly erősebb  szellőnél,viharnál s gyűjtöttem erőmet,hogy rám nézzél,s legyőzzél hidd el,ily diadalt még soha nem nyertem. Akarom,, hagyj időt, hadd, nézzem szemed megpillantalak s hosszan csodállak a boldogságom, íme,már jelentkezett elhevülve ,riadtan  de mégis fogadtam. Legyen olyan életem, mint az álom álmom  legyen olyan, minden áron  fontoskodón verjen  a foszforos óra minden tagom legyen felvértezve jóra. Két izgalmas szemed most unalom. Változó arca megváltozhatatlan. Úgy kavarog bennem e képhalom, mint sodort tárgyak viharzó patakban. 

 Bíborvörös alkonyatban, vissza integet a nyár, rózsaszirmok,színesek, keringenek az ég alján.   Apró csillagok az égen, szikráznak és színekkel ecsetelnek az esti fényben,  mindenféle színeket.   Esti fénynek lámpásai, a kis Szentjános bogarak sárga lámpát gyújtanak, s világítják az utakat..   A Hold homályban remeg, szórja kékes sugarát, este van és kékbe borult, erdő,mező,és minden út.   A szobának melegében, homály van és csendben elsötétül minden lámpa, s mesélünk az éjszakában. 

 A kávéház nem volt tőle messze az ajtóban megállt fürkészően , sok férfi meg nő ült egy helyen színes ruhákban összevegyülten. Füstös lárma gőzölt a kávéházban és egymást túlharsogva beszéltek ő csak szemével kutatta fáradtan az angyalt, kit oly régóta keresett. Asztalok körül férfiak nyüzsögtek és színes ruhában öltözött hölgyek  hirtelen meglátta, akit rég keresett , fehér ruhában magas sarkú cipőben. Férfiak asztalnál, izzadt ingekben mellette hemzsegtek érdekelten, vonaglott a teste ahogy nevetett pincérek fordultak meg e zenére. Mert a hangja mint pacsirta éneke messzire szállt a füstös teremben a kemény férfi vére erősen lüktetett ahogy hangja a szívét érintette. Rég keresi a nőt kit régebb ismert kinek ágyában egyszer fetrengett azóta sem tudta kiverni fejéből lágy hajlatait és pacsirta énekét . Hirtelen szemük találkozott a füstben a hölgy félrenézett oly  érdektelen, mint aki sosem látta azt az embert s tovább nevetett vonagló testtel.. A férfi felgyűrte kabátja...

 .  Akik olvasták ismerik a  történet,   ígértem egy folytatást amennyiben változik valami. Hát sok minden változott:    Halottak napján t ö bb virággal mentem  ki  a  temetőben ,mert új sirt is kell ápolnom -a Lili néniét is  én aki szintén az én halottam  lett . Megígértem magamnak,hogy Lili néninek is kiviszek virágot meg gyertyát lévén ,hogy a sorsa még mindig rendezetlen volt.Meg mindig nálam volt a bankkártyája ,ami egyáltalán nem kecsegtetett ,mert féltem is és nem  is beszélve,hogy rendeznem kellett ezt az ügyet .Le akartam zárni tisztán.  A Lili néni gyerekei k ö zül egy gyermek sem jelentkezett, sem telefonon,sem levélben ,sem személyesen A plébános úrral hiába beszéltem mert mind csak azt egy mondatot fújta:   -Drága asszonyom ülj ö n nyugodtan mert j ö nni fognak azok a gyermekek. -De mennyit várjak még -mondtam neki,inkább elmegyek a rend ő rségre es elmondom ,milyen bajba keveredtem.   --Jaj,ne ,ne ...

 Én hangtalanul kiáltottam neved, ujjongva ,átkozottan, önfeledten s a szélben szálltak alig röpkén  apró szavak.mik megrekedtek.   Szemem lehunyva is  tüzes láng, bíborba boruló aggdalommal, lehet mint felhő rád borulnak s majd csillagként forrósítanak.   Neked kitártam a csodák várát, terítettem oltárra csipkés terítőt, mondd mit ér a bíboros pompa ha sötétség szállt a homlokodra.   Álmaim kincse halomba tetőzve, hajnalonként mind csak az enyém, arcodon ráncokba futnak percek, és minden lihegésem csak a tiéd.   Forró éjszakán fényben osszesve  szívemen suhogó szél kering, lehűtött testem alig érzékelné mekkora csapdába esett lelkem.   Hangom hangosabbra szárnyra kel tapogatna helyet a régi ölelésnek de ahogy karom köréd övezném eltűnne a néma bús könyörgésem.

 A Napsugár átbujkált a foszlott függönyökön. Keltegetően siklott az alvók arcára.  A tanítónőn végigrándult az ébredés. Felült. A lyukas piros paplan alig kapott más formát vézna teste megmozdulása nyomán. Kinyújtott nyakkal kémlelt át a szobán a másik ágyat befogadó sarokba. Ott még ütemre emelkedett alvó ura lélegzésétől a másik keshedt paplan.  Az öregember apostoli arcán hófehér szakáll keretében mosolygott a gyermekes száj. A feleség kibújó lába a cipőt kereste. Egyik szikár kezével az agyonfoltozott hálóinge cakkos szegélyét fogta össze a mellén. Másik kezével visszaszorította a légcsövében bujkáló köhögést.  Fakó arca megszínesedett az erőlködéstől. A napsugár rásimult őszülő hajára s egy pillanatra olyannak mutatta, mintha iskolába készülő, fejletlen kisleány lenne. De a fény továbbsuhanása magával vitte ezt a csalóka képet.  Az ágy szélén csak a megtört öregasszony maradt, ki felkészült az új, robotos napra. Tűzrakás... Tejmelegítés... Asztalterítés......

 Csak egyszer lennék szabad lazítanám el magam, csak egyszer emelném karjaim, körbe ölelve a hajnalt, a távoli ég alatt.   Csak egyszer lebegnék lazán a ködös sötét ég alatt , tele torokkal kiáltanám  az időnek kusza morajlásában; fenn maradtam.   S ha szótlan csókok hullnak, az eltévedt idő arcáról nem keresném hol vannak, csak kábán valóra váljanak, s ne hadakozzanak.   S a mosoly mi húzódik arcomra, csókokkal átfogott karok, s ölelik szívem bódultságát szín nélküli álmomban tarkán s a szélben ringatóznak.     Csak egyszer tudnék kiáltani, félholtra vergődve bódultan, s szomjas csókokkal szabadultan, sorsomon elmerengeni sápadtan és nem védeném magam.[W.B.]