Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Tiszta égnek boltozatán Áloműzőn, éber szemmel révedezve Ringatózik Hold a bölcsőn S Föld-anyjával játszadozni hajtja kedve.   Mint a gyermek, emberarcú Kék takaró adva lábtól, fejhez párna Gomb s a dísze széle-hosszán Dús ezüsttel csillagosra kicifrázva.   Már szokása, rá se ügyel Tágra nyíló két szemével néz a földre Mennyi tükör, azt akarja S nem tudja, ha kézbe venné, összetörne.   Integet és ingva-ringva Bölcső mélyről nyúl utána két kezével Egy világért nem aludna Csak vigyázza s nézi-nézi egész éjjel.   Bohó gyermek, honnan tudná, Ő az ember mindig éber vágyódása, Úgy kapott fény Naptól adva Mely a földre égi díszét rászitálja.

Van úgy csak csók után, a csend megcsendül Melódiája cseng a végtelenből. Szilaj szívem, most fonnyadt vén leány  Magáról bűnt, gyönyört lehány.   Megindul lassan, elmereng magába, Sóhajt s leül az emlék ablakába Bókolva várja lent a méla múlt, Az ősz lovag, palástja zöld, avult.   A múlt szeme sötét kutat, mutat Utat kutatva néz belé szívem, S mélyébe száll egy ingó fényíven, Melyet küszködve épít a tudat.  Tükrén az élet kétes illanása A volt valónak kékes villanása S amint szívem a kék tükörbe néz Tilos titkokról porzik a penész   De ismerőn itt senki nem köszön Csak árny, csak váz itt minden és közöny  Megszűnt a szín, a szó, a vér varázsa A kéjnek kín, örömnek bú a mása   Szégyennel, váddal, bűnnel elkeverve Mi élve, téve kincs volt, itt szemét Szívembe sír, sikolt a lét keserve S a múlt behunyja szánva bús szemét  

  A lábam húzza még a láp hínárja, De már riadva ring a renyhe lé! A partra loccsan lomha, mocskos árja S mohon zúdul a nyárfa-sor felé.   Túl rajta rejtve tarka park kínálja Pazar palástját, béke köntösét. Gyökéren, éren fut a láz csirája Sóhajtva súg a lomb egy bús mesét   Nagy ásó villan és lecsap a rögbe. A föld remeg, fölzúg a lomha éj Árnyék iramlik át vadul hörögve     Szememre száll egy szörnyű látomás Ezüst szilánkot szór a holdkaréj A sors csak ás, sötét, mély árkot ás .

 Szép vagy. Szemembe néztél.Szerelem volt Ki vagy ?A lelked kérdem, nem neved, Lihegve szívom emléked,e szent bort. Ki vagy? O bár ne tudnám soha meg       Emlékezem rád s arra kérem Istent Hogy emlékezzem életemen át; De légy számomra mindörökké szent Kihez nem küldök, csak buzgó imát.   Ne tudjam soha, mily szobában alszol S hogy éled ezt a furcsa életet Fantáziám kristálykastélyba rajzol, S királykisasszonnyá tesz tégedet   S bár adná Isten, láss bennem királyfit Ki túl zokog az óperencián És érted készülődik nászra váltig, És sohsem indul, szép királyleány.

 Istenem csókold meg az arcom, s hűsítsd le lázas homlokom Ejenként nyugtalanul alszom  s olyan rosszakat álmodom.   Havas mezőn, jég-sziklán járok s a szívem , lelkem meztelen nyugtass meg nyílnak a virágok forró nyár van, s Te vagy  velem .   Mindig üldöznek az erősek, a nagyok, durvák és gazok az boldogul, ki az erősebb, s a vérig-vertek az igazok.   Nekem mesék az ölelések, s idegen, furcsa hang a csók nyugtass meg gyermekként becéznek simogató, bársony kacsók.   Csendben dolgozom, fozok,mosok,  hogy legyen meg az én dolgom imádkozom, senkit sem bántok s, Uram még sem vagyok házias   Fekete átok ült a rögre, s az álmom hosszú, végtelen nyugtass meg Uram,hogy orokre  nem lesz álom az életem.

 Hadd nézzem a szemed, te drága Oly bársonyos, oly halovány  Merengő hold ezüst világa Hab mosta partok dombsorán.   O tiszta szem ! Békére vágyó Elrejted gondolataid. Pillád megóv, mint sűrű  fátyol Az izzó nap már nem vakít.   Nem gyújtogatsz és nem becézel Hűs holdfény szunnyad mélyeden Elfordulsz, a halálra nézel S könnyítsz a beteg szíveken.   Szűz tükröd, mint nyáresti égbolt Titkos fenséggel , int felém. O drága szem, derengő fényfolt Örvények gyászos éjjelén!                      

  Oly idegen lett már pihent szívem dobbanása, csak halk kénytelen ütem ritmusa eltűnt oly régen csöndesen , ami régen bizakodva játszott bennem. A múltnak holt avarján gyötörten hever a tűz mi lobogtatta békésen szívem és zsongott imát édes nyelven bennem de ravasz ellenség várt hódító lesben. Már rég nem rebbenti meg fülemet a lant , mi dalban egyre felém zengett, üresen kong,nem álmodok merészet ami maradt is szúró ágnak a tövise. Csak balga módon hazug kísérlet lett a valóságban semmi maradt őrökre , mi bennem vágy volt, most szenvedve hiányosan dobog , egyre közömbösen . Mert tőrt úton fogok ezután menetelni halk ritmussal ijesztő ködös fellegekben, s a lant mi gyöngéden szól felettem, csak bűnös csókjaimnak ijesztő réme. [W.B.]