Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

A nap mind forróbban tüzel, tó duzzad, jég töredezik, egy bárka vizet evez  közel, szívem is vitorlát feszít. Szívet bús vágy kavargat űz ha ifjúságom füstbe ment, mihelyt a tavasz napja tűz, úgy a tó vize gyűrűződve reng. Elfelejtett fiatal kor fájva hív, belém örök honvágyat olt hogy már csak azt kéri  a szív, csak azt a tavaszt, azt a kort. Így lesz majd hajam csupa hó, szívemnek is bár hűl a tüze amikor megkéklik újból a tó, tavasz érkezést kell keresnie. [W.B.]

Sokáig csak  csókolóztak ketten, nézték az ablakon keresztül a holdat s a sok csillagot, házuk előtt  körtefa    virágzott hórihorgas ágai  között bújkált már a gonosz  gond Két fiatal s a szívük nem lelte sehol a nyugtát. Szél fújt. Bent kialudt,  a kanóc, kialudt a lámpa s a házba benne rekedt a sötét. Csend volt. Csend. A kapu retesze mozdult csak későn. Egyedül maradt el, egyedül a fehér ház, egyedül csak a ház, benne maradt egyedül a lány és sírt. Sírt s ezalatt a legény tántorogva tovalépdelt. Hajnal volt. Az úton kétfelől víg cimborák várták konokul mosolyogva, rosszra kész, vad erős ifjú legények, kétfelől támogatva kísérték, kérdezték, suttogtak, hangosan nagyokat kacagtak vissza a házra.

Valami nyöszörög a szélben s a hold kerek arcán másnapos kajánság , egy vasrácsos ajtó nyikorog búcsút intve szeszélyesen, felettünk zúg a szél veszélyesen   én tartanálak még. Várj , ne feledd   a régi boldog perceket mikor karjaidba reteszelt édes emléked, akkor is zúgott a szél a télben. Most sötét az ég felhők csüngnek elénk rongyosan, mint egy árnyék   s gondosan porrá zúzza a kétség és sötétség rég volt reményét. Várj még,   holnap tisztább lesz a füstös ég , míg a hold utoljára néz felénk a megtisztuló reggelben kajánsága sötétbe vész   fejünk felett átnéz. Várj ,maradj még   ne legyünk csak remény mert mindent mit kapunk csak egy rész, a többi bennünk elvész . {W.B.}

A kertből zsongó, mézes jószág áradt, bimbósan bókoltak dús rózsaágak s az ég alatt s a föld  felett bujkált a holdas, csillagos varázslat. Boldog, békés csillagjegyben állt a nap, fényt öntött ránk és terített árnyakat s az ég alatt s a föld felett, én csak téged, téged-téged láttalak. Szívemből akkor a számra szállt szavak meghaltak menten, ha téged vártalak, s az ég alatt s a föld felett, falán nem is volt más ilyen kába, vak. Az volt a szép, hogy szeretsz s szerethetek mit is bántuk mi, hogy távol tengerek s a föld felett s az ég alatt, élnek még- ha élnek - élnek emberek.

Te, csillagtalan éj királynői szinte percről percre várok tudom,  amint gondolkodom érzem hogy  suhog szárnyad. Tudom, hogy jössz s legyőzve kimúlnak a viharos álmok, mint elfelejtett  öltözőben a penésznek induló vizes trikók. Szavaimra a ritka nyárfák nem hallgatnak azon az éjen s tudom, a földdel lesz egyenlő az én tömérdek szenvedélyem. De a megtört lelkem sebéből kiszakad néhány költeményem s marad a vers mint  vércsepp amely beivódott egy csatatéren. [W.B.]

Szeretlek de lehetetlen léte kéne. ha magányra kárhozott vallomás félénk szerelmem rettentő igénye, mely valótlant lát a valóban mást. Kívánom hogy szeress ,de gyanú imbolyog fűl, elme  mintegy tanú, mosolyomra egyre mosolyogsz s kérdően nézlek :zokogni fogsz? Ha hívlak: jöjj, már elkéstél így is vágyó szem rebbenésemnek ne higgy szeress, de ne szeress a kedvemért úgy légy enyém, hogy maradj magadé. Téged szeretlek, te magad szeresd hunyt szememben szándékot keress, ne légy valóból gonosz, balga álom csak azt akarom ,mosolyogj az álmon.

Egy régi barátra akadtam az este rég nem találkoztunk, hiánya érdekelt, a sok baj és jaj ,a másé is, az enyém is ez egy általános és idült zűrzavaros lét. Nem változott semmit, jámbor tekintete a sok erőszak, mely romlásba kergette, űzöttebb vaddá alázott meg sok embert megborzaszt néha, hogy Ő sem kivétel. Csak jönnek, mennék egyre a napok, lassan árnyunkon kopott fény csillog s a messzeségben ahol én állok most az akarat kóbor messzeségben látok. Egyikünket sem kímélt a mennydörgés szempilláimat verdeste tüzes eszme s míg sablon-mondókáinkat hadarjuk tebenned keresem a tiszta hatalmunk. Szédülök és sajog még mindenem  de te vagy, ki engem beszédre bír a virág és nyár között itt vagy velem mert te vagy nekem a létem eleme.[W.B.]