Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Novemberi tél Hol dús tavirózsák nyíltak rég lepke szárnyon szállnak pihék, az opálos tél reggeli gyermekei párás illatokkal halk keringővel. Már reggelente ködös pára lombosodik a virradat álmon, s förtelmes vad szürkeséggel, izegnek-mozognak a fákon. A zöldet megfosztották árnyak, pusztulásra biztatva ridegen, s a kert végében csak vadszőlő díszesedik fehér dermedésben. . Mintha zárórát tartana a táj kavargásban szelíd hontalanság, mindenhol novemberi kora tél nógat szigorúan ,billentve fejét. Vastag ködöt ereget közénk jelképnek leszáll mindenfelé szétterülve, keservet keresve meleget vált fel , jeges hideggel.[W.B.]

Múltkoriban felhívtam telefonon egyik ismerősömet. Az illető író,újságíró,költőnő azonkívül jó barátnő ,legalább is úgy tudtam,  azok közé tartozik .  A nyarat falun töltöttem alig néhány napja érkeztem vissza a városba, természetes hogy rögtön arra gondoltam ,hogy valakit meghívok ,hogy halljam az újabb híreket. Tehát , hogy igyekeztem a régi kapcsolatokat minél hamarabb felvenni és jó  barátnőimet  hol teázás, hol vacsorázás ürügye alatt magamhoz csalogatni. Nem is kételkedtem benne, hogy K. M., nevezzük őt így, úgy mint máskor is, örömmel fog eleget tenni meghívásomnak. Annál nagyobb volt meglepetésem, amikor barátságos felszólításomra, ridegen csak annyit válaszolt: -„Nem lehet." -„Hát akkor talán holnap? Vagy ha akkor is el vagy foglalva, holnapután." Folytattam rendületlenül az ostromot, de már csak dacból. De a válasz erre is csak az volt: -„Nem lehet."- „Nem lehet." „De hát miért?" Fakadtam ki végre türelmetlenül. - „Utóvégre valamikor

Megrekedő időben vágyad áll, cserepes ajkad szítja magát s nem látod a színek világát és szellő sem kergeti magát. Hordozod magadban kéretlen tetszetős módon őrzött léted, kitágult pupilláddal ráébredsz külön világba reteszelted éned. S belefáradsz az ürességbe nyugodt perceid ütemes tervébe nincs mit osztanod kimérten fátyolos torokkal némán nézed a szenvedő Világnak fortyogását mi bélyeget nyomasztott testedre, bár összefogod a kapzsiság átkát ami neked maradt , oltalmazásra. Szólni sem tudsz , öledbe takarod összedőlt terveid apró darabját, füledbe cseng a földnek morajlása miközben egyedül állsz a holt ágban . [W.B/.]

Boldog vagyok. Már megvan mindenem a múlt fájdalma többé nem emészt, most elfelejtek minden szenvedést és nem buggyan több jaj ki szívemen. Amit kívántam, végre most enyém: nem dicsőség, nem fényes, színes ruhák nem tébolyult mámor, nem furcsa lázak, csak egy mosoly a szeretett férfi arcán. Oly jó megfogni izmos ,erős kezét, kószálva kézen fogva álomréteken, simogatni boldogságtól részegen arcát míg lelkemből dacosan áradó hatalmát. Oly szép most minden, roppant nagyok a csillagok, a lágy, felhőtlen éjszakában, én megtaláltam már, amit kerestem. boldog vagyok s egyre boldogabb leszek. Velem a halk s zárt csillagos  útra haladj tiszta szerelem csak ott terem  s fakad szív áldását s a  szerelem tisztaságát tündéri -kezekkel teremtik s táplálják. És itt  eldobom a bánat bús palástját, nem szomjazom már mérget és vigaszt, de felnyitom a szívemet, hogy lássák a boldogságot, mely örökre betölti azt.

Bekecs Károly elégedetten, a jóllakottság kellemes érzésével törölte meg a száját a fehér szalvétával. Derűsen nézett a feleségére, majd fensőbbséges mosollyal  és elismeréssel simogatta meg felesége fejet.      - Pompás volt ez a szilvásgomboc. Tudta, hogy szívesen fogadja a dicséretet és sohasem fukarkodott az ilyesmivel,  bár vitázhatatlan, hogy a mai túrós rétes valóban nagyszerű volt. Lassan, tempósan rágyújtott a szivarjára, vastag sugárban fújta ki a füstöt, majd felkelt, hogy átmenjen az nappaliba, mert a feketét ott szokta meginni. Elmenőben még megcirógatta felesége kövérkés állát, ami az elégedettség legmagasabb fokát jelentette, azután mielőtt végleg eltűnt volna az úriszoba magas támlájú karosszékében, megjegyezte: - Fiacskám, tegyél el néhány darab rétest vacsorára, tudod, hogy szeretem. Az asszony hálásan mosolygott és mindjárt a tányérra rakott négy darab szépen kisült tésztát, amit elzárt a kredencbe. Azután bement a hálóba és ledőlt a sezlonra, mert ebéd utá

O hogy utállak  te fekete temető, kelleted magad a sok  sírok között sírjaid közt eltévedt egy  máskor, minden síron más és más a  dátum. Pártos földed magába szívta,rég oszladozó húsban - oszladozó csont, ravasz gyökereid fonadéka konok cinkos indáid betakarják  a csontot. Megátkozlak most,halottak napján rózsák száradjanak ,pusztuljanak fák, de bűnök nyoma maradjon csak rajtad marjon  szét a sok sár  , mint a ronda rák. Utolsó leszek ki élve  még benézek kertedbe, rossz álmok kevert hordaléka, annyian sírnak kik fájva búcsúznak te pedig vigyorogsz szemed behunyva. Köröttem ferde árnyak abroncsa, ők sem védenek, roppant a veszély, álmom kriptája a tegnapok roncsa, nem vigasztal a hit-drámai beszéd. De halottaidban is lásd a ledőlt fát, holt szirmokban  a virágzó emlékét, e temetőben  a holt lázadók  szavát, e versben-siralmat a hit holt vétkét.

Hálás vagyok, mert szívem kapuja nyitva varázslatok áradnak belé mindenfelől, jönnek az emlékek, zajból, mint árva bárányok, a zápor s mennydörgés elől. Ma is vannak kapuk , ahogy mindig voltak de az igazság itt áll előttünk mostoha sorsban a jogtalanságot kellene megmarkolni bátran de senkinek sincs hozzá elég kemény sorsa. Hálás vagyok mindig,mert  dalolni  késztet az idő sorsforgása, sok hullott reménye, hanyatló holdcsillaga, végső világ ítélete, amelyek ott lógnak a holnap kezdetén. Hálás vagyok egyéni ragyogásomnak újra kibomlik elém a sudár utak sokasága, hálás vagyok a szikrázó napsugárnak, mely mosott szennyek,tisztaságok hordaléka. Nem tudom, honnan jött és hogyan jött, bölcs okos sugárként, kristály feleletként, de hálás vagyok hogy összeköt mindent és felépíthetem joggal,magam-sors kerekét.