Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

A kórházi pavilonok között két lakás volt: az igazgató-főorvosé és Boros doktoré. A kórházba mindennap rengeteg  beteget szállítottak. A járvány kegyetlenül dühöngött és az orvosok mindennap halálra fáradtak az emésztő munkában. A fáradt Boros doktorhoz délben egy szolga jött be. – Az igazgató úr kéreti a doktor urat. Boros bosszankodva ment át az igazgatói lakásba. Az asszony jött elébe. Fátyolos szemében öröm lobogott, és forró hangon súgta Borosnak. – Elutazik. Belépett a főorvos; rideg, száraz ember, egy magas, szemüveges váz. – Holnapután, csütörtökön reggel elutazom. Az új szérumot magam akarom átvenni. Pénteken hazajövök. Kérem, rendezze úgy el a dolgait, hogy a távollétem alatt állandóan itt lehessen. – Igen, igazgató úr.  – Köszönöm. Boros  meghajtotta magát, a tekintete találkozott az asszonyéval. Az igazgató elfogta ezt a pillantást, és fuldokolva mondotta magában: - Hazajövök csütörtök éjjel. Ha meglepem őket, ha meglepem!… Mikor elutazott, magához vette a revolverét és gon

  Elmúlás Sötét őszi estéken, mikor a bú forrong benned fél álomba merült tested álmot hajszol, színeset. Nehezülő halk percek szíveden bánat térdepel, s lomhán befogja szemed, cammogva rezegteti szíved. S az óhajod oly konok, álmot kerget szüntelen, ajkad régi szót suttog mi kerülget egy sóhajon. Mert fáj a múlt az őszben halk futam az idő oldalán, végtelen órák az éjben konganak hajnalt derülten. Elmúlt a nyár ,csendben mosoly fut ajkadon rejtetten, a sárgába borult hajnalon csak ezüst csillagod ragyog.[W.B.]

  Bomlanak a fák ,zúgnak szelek nyárias órák szaladnak csendben vígan kergetőznek ősz tündérével , a fákról lebomlanak barnás levelek. Koppan az eső az ablak üvegen, vadlibák vonulnak pihe tollas égen szelíden zúgnak pirosló erdei tölgyek sodródik az idő szálló levelekkel. Ködös hajnal összerántja fátylát ősz van,fáznak verebek fák avarján hegyek gőzölögnek buja hevességgel csikorogva repül egy felhő fák felett. Alma log ágon ,gyűrt levelek zörögnek szél keze felemeli szállnak ,libegnek, a Nap suta mosolyát nem látni régen elerednek esőcseppek mind sűrűbben. Nincs remény, az ősz durván bekeretezett lombok még lihegnek át a sötét fellegeken, velük az évszak is esteledni kezd rendre verebek szenvednek , az éggel feleselnek.[W.B.]

 Petray csak egy heti szabadságot kapott. A gyárban rengeteg  volt a munka és a mérnökökre reggeltől estig szükség volt. Egy hetes nászútra nem volt érdemes menni messzire . Leszaladtak  Szovátára , ott töltöttek hat napot és a hetediken már bevonultak az új lakásukba. A lakás berendezve, készen várta őket. Három szobájuk volt: hálószoba, ebédlő és még egy szoba , amely egy kicsit szalon is lesz. A három szobához elég egy cseléd: ez is ott várta már őket a lakásban. Julisnak hívták, sovány és formátlan nő volt, de elég barátságos és nem kellemetlen. Petrayék boldogan kezdtek neki az új életnek az új lakásban. Szerették egymást. És nagyon fiatalok voltak. A türelmetlenül várt házasság, az együttélés semmiféle kiábrándulást nem hozott a számukra; ellenkezőleg: minden nap meglepetve állapították meg, milyen jó és hogyan lesz egyre jobb együtt élni. Minden nappal közelebb jutottak egymáshoz, összébb simultak, mámorosabbak, boldogabbak, megelégedettebbek lettek.  Eltelt három, négy, öt hóna

               ..   Nem tudod meg soha,mi voltál nekem annyira csend van benn még felőled, könnyeimmel fátylat vont köréd titkod s föld indái közt nehéz utat találnom.   Újabb társra már soha sem vágytam, s mégis szíved szívemnek lett társa megadtál nekem egy újabb reményt s benned ragyogásom újból remélt..   Csak azt tudom, hogy erős testedért  öröktől ismerős lett az én testem, fejemnek fészke ott honol melleden dobogó szívedbe magam befészkelem.   Szemed nyugodt komolyságát igézem mint egy kis tündér simulók térdedhez elszunnyad bennem az érzékiség vadsága szerelmesen várlak a piros ruhámban.   A történtek, mint álmomban, lebegtek semmit se tettem, csak történt velem benső szemem kinyílt a külső helyett minden belül kavargott, forrt, feszített.                       .             s          

 Vagyok a versek bánatos lánya a lelkem csoda ,álmodik róla telivérű, titkos, aranyos bánya kincse várna rám, ó ha látnád.   Vagyok a rét pipacsa, piros alkonya szívem túlárad az esti alkonyban pipacsok tűznyila egymásba akad egymásra talál játszi bohémsága. És hogyha néha álomtalan esten lelkem kibomlott s elhagyta testem megostromolom más virágok titkát, fellegek álmát, csillagoknak nyitját. Reggel az ég tiszta, oly végtelen csak sejtelem még fent az alkonyat, csak alig sápad lent az égperem, egy  sóhaj,  mint szétfoszló selyem. Vagyok az igézet, elbájolt álma nyitott ajakkal szótlan varázsban a pipacs ,ki még bimbó ,halovány mint alvó gyermek az éjfél karján.         Vagyok az igézet, elbájolt álma nyitott ajakkal szótlan varázsban a pipacs ,ki még bimbó ,halovány mint alvó gyermek az éjfél karján   .

  -  Nem marad  meg, mondta a szülésznő mikor a gyermeket a  világra segítette . Sőt még csak meg sem paskolta, hogy magához térjen ájulásából;  ennyi fáradságra sem   látszott érdemesnek a szegény Peti. Az anyja  szánakozva nézett rá: - Minek gyötörjem magamat vele, mikor úgy se viszi soká. És nem táplálta őt kellőképpen.  Mindazonáltal a fiú nem halt me g mindjárt, hanem csak  hetven esztendő múlva. Az anyja nem vett neki játékot, mint a többi gyermekének. - Kár volna a kezébe egy lejes  fa-ló is, mert eltöri. Ezt mondta. A kisfiú tehát csa k az ingyen pókokkal játszott; l egyeket adott nekik enni és soha  nem történt, hogy elszakított volna egy pókhálószálat. De a pók ok, akik mindenki mástól  elfogadják a legyet, benne nem  bíztak, sanda szemmel néztek rá  a háló legszéléről s csak  akkor nyúltak a jó pecsenyéhez, mikor az adományozó már eltakar odott onnan.         - Igazán nem tudom: érdemes-e is kolába küldeni ezt a kölyköt! s óhajtott az apja. Előre látom, soha nem tanulja meg