Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Én hangtalanul kiáltottam neved, ujjongva ,átkozottan, önfeledten s a szélben szálltak alig röpkén  apró szavak.mik megrekedtek.   Szemem lehunyva is  tüzes láng, bíborba boruló aggdalommal, lehet mint felhő rád borulnak s majd csillagként forrósítanak.   Neked kitártam a csodák várát, terítettem oltárra csipkés terítőt, mondd mit ér a bíboros pompa ha sötétség szállt a homlokodra.   Álmaim kincse halomba tetőzve, hajnalonként mind csak az enyém, arcodon ráncokba futnak percek, és minden lihegésem csak a tiéd.   Forró éjszakán fényben osszesve  szívemen suhogó szél kering, lehűtött testem alig érzékelné mekkora csapdába esett lelkem.   Hangom hangosabbra szárnyra kel tapogatna helyet a régi ölelésnek de ahogy karom köréd övezném eltűnne a néma bús könyörgésem.

 A Napsugár átbujkált a foszlott függönyökön. Keltegetően siklott az alvók arcára.  A tanítónőn végigrándult az ébredés. Felült. A lyukas piros paplan alig kapott más formát vézna teste megmozdulása nyomán. Kinyújtott nyakkal kémlelt át a szobán a másik ágyat befogadó sarokba. Ott még ütemre emelkedett alvó ura lélegzésétől a másik keshedt paplan.  Az öregember apostoli arcán hófehér szakáll keretében mosolygott a gyermekes száj. A feleség kibújó lába a cipőt kereste. Egyik szikár kezével az agyonfoltozott hálóinge cakkos szegélyét fogta össze a mellén. Másik kezével visszaszorította a légcsövében bujkáló köhögést.  Fakó arca megszínesedett az erőlködéstől. A napsugár rásimult őszülő hajára s egy pillanatra olyannak mutatta, mintha iskolába készülő, fejletlen kisleány lenne. De a fény továbbsuhanása magával vitte ezt a csalóka képet.  Az ágy szélén csak a megtört öregasszony maradt, ki felkészült az új, robotos napra. Tűzrakás... Tejmelegítés... Asztalterítés... Közben félő pillantások

 Csak egyszer lennék szabad lazítanám el magam, csak egyszer emelném karjaim, körbe ölelve a hajnalt, a távoli ég alatt.   Csak egyszer lebegnék lazán a ködös sötét ég alatt , tele torokkal kiáltanám  az időnek kusza morajlásában; fenn maradtam.   S ha szótlan csókok hullnak, az eltévedt idő arcáról nem keresném hol vannak, csak kábán valóra váljanak, s ne hadakozzanak.   S a mosoly mi húzódik arcomra, csókokkal átfogott karok, s ölelik szívem bódultságát szín nélküli álmomban tarkán s a szélben ringatóznak.     Csak egyszer tudnék kiáltani, félholtra vergődve bódultan, s szomjas csókokkal szabadultan, sorsomon elmerengeni sápadtan és nem védeném magam.[W.B.]

Oly ködös már az esti alkony, s gyűrött sötétkék felhőkön ahol örökös bús éjjeli takarodón szellőcske sepri táncát a sóhajon.   Csend van ,bágyadt remények, csak a varjak károgása csörgő s a lengedező pucér akácágról lepereg az első fagyos apró dér.   S mint sugarakban a kis köd, szét oszol az árnyak sötétjén remegő bíboros derengésben rá feszülnek vacogó leheletek.   Cudar szelek dörgő zenéjére illanó fénycsóvák kergetőznek, kacéran viharverten megrendülve hullatják könnyeiket jég verten.

Nem tudod meg soha, mi voltál nekem, annyira csend van benn még felőled, könnyeimmel fátylat vont köréd titkod, s föld indái közt nehéz utat találnom. Újabb társra már sohasem vágytam, s mégis szíved szívemnek társa lett, megadtál nekem egy újabb reményt, s benned ragyogásom újból remélt. Csak azt tudom, hogy erős testedért öröktől ismerős lett az én testem, fejemnek fészke ott honol melleden, nem szégyen, ha néha könnybe esem. szemed nyugodt komolyságát igézem, mint egy kis tündér, simulok térdedhez, elszunnyad bennem az érzékiség vadsága, szerelmesen várlak a piros ruhámban A történtek, mint álmomban, lebegnek, semmit se tettem, csak történt velem, benső szemem kinyílt a külső helyett, minden belül kavargott, forrt, feszített. Asszonyban szunnyadó vágy, szerelem, de mindig elrejtve szelíd szemeiben, s míg arcom előtt vonult édes mosolyod, barna íriszed csillogva úszott szemembe.  

  Ana María, kígyó szemével néz rám s fürtök, mi rejtik kebled, mialatt dombod ívén gyűrűi tekeregnek. Én is köszönöm - mutatok a mosolyra azzal égéskor elrejtőzik a   azzal égéskor elrejtőzik magad lángja. Mikor az égen átszáll néhány tűnődő felleg, és fémkebled két halmán nyújtózó vihar remeg akár egy lassú és lágy kígyó, aki ott pihent meg. Mikor az égen átszáll néhány tűnődő felleg, és fémkebled két halmán nyújtózó vihar remeg akár egy lassú és lágy kígyó, aki ott pihent meg. Ana María, la trenza que te cae sobre el pecho, me mira con ojos de serpiente desde su piel torcida. Yo entre todas tus gracias señalo la sonrisa con que al arder escondes la llama de ti misma. Es cuando te recorren las nubes pensativas y en tu cuerpo metálico la tempestad se estira, como una lenta y suav serpiente suspendida.-forditas Ana María , la trenza que te cae sobre el pecho, me mira con ojos de serpiente desde su piel torcida. Yo entre todas tus gracias señalo la sonrisa con que al arder escondes la

Céltalan menetben mindig lekések forr a bánat bennem, hiába remélek, gyenge kezemből lazán elveszítem egyetlen vagyonom, a szerelmem.   Fent csillagok hada harcba botladozó holdsugárral takar boldog kéjes almot s mint egy égő gyertya ingadozó lángja, remeg ide -oda mintha szelet kavarna.   Tovább nem próbálkozhatom vétekkel tornyaim helyén végig csupa intelem erőm nyilván újat emelni nem bírná ki sem omlásukat nem tudnám elviselni.   Van amikor semmi sem lesz végleges, de jaj látják néha,  a szemem vérmes keringek-mozgok gyorsan a világban határaim széthullanak ezerféleképpen.   S a szétzilált rend örvénye fölé vesz hibátlanul, tarkán,tele sok ifjú derűvel s láp-gyökerű virág az ég felé nevet sárból, bűzből szivárvány boltja ível.