Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Csak  én  tudom,  hogy  már  meghaltam nem  lakják,  amerre  elhaladtam lejárták  már  azt  a  csöndes  utcát. az  ablakok  dérrel  kimartan.   Már  téli  álmukat  aludták, fényé fénylett  a  téli  holdnak szél-kóboldok  zordan  dúdoltak s fehéren,  szüzén  úgy  maradt a  hó,  mikor  velem  a  holtak sötét  kocsija  elhaladt. Igy  mentem  én  el  észrevétlen, komoran,  halkan  és  sötéten. nem  látott  senki,  csak  a  hold. csak  a  lovak  az  útközépen ballagtak  halk  ütemre-lépten s  gyeplőjük  szellem-kézbe volt.   En   már  árny  vagyok csak  szívem  sír  még csak  így  a  sírból  zeng  a  rim  még hangveszett,  béna  kobzomon, így  álomcsendben,  ködfehéren  hisz  azt  se  tudják  már,  hogy  éltem! csak  álmodom , csak  álmodom . 

 - Haragba  vagytok? —  Nem .  .. nem  mondhatnám.  —  De  hiszen  ezelőtt  elválaszthatatlanok  voltatok Most  meg  csak  éppen  hidegen  üdvözlitek  egymást.   mi történt ? —  Semmi. —  Lehetetlen.  Biztosan  összevesztetek. —  Szó  sincs  róla. —  Nő ügy  ? —  Hova  gondolsz. . . —  Rájöttél  valamire ?  Eladott ?  Indiszkrét  volt ?Kiderült,  hogy  rossz  barát? —  A  legjobb  barátom.  Sohasem  volt  s  nem lesz  ilyen. —  De  egyszerre  csak  rájöttél, hogy... —  Semmire  se  jöttem  rá.  A  legmegbízhatóbb,leghűségesebb.  Rá  merném  bízni  a  szeretőmet,  —  annal is  többet  —  a  pénzemet.   Csak  éppen  nem  tudok  vele többé  érintkezni.?  -  Csodálkozol ?  Várj  csak,  próbálom  megmagyurázni.    Tibort  tizenöt  éve  ismerem.  Mindjárt   az  első órákban  a  szívembe  fogadtam.  Tudod,  a  fiatalság  az  a  szent,  nagy  barátkozása  a  férfi  pajtásságga  több,  szebb  az,  mint  a  szerelem.  Férfi  és  nő  közt  szó sincs  meg  az  az  intimitás,  ami két barát közt le

 Komor kövén a messzi bércnek madár se járt egekbe nézek világanyám, a föld, az áldott, az égnek szánt bennem virágot.   Azt akarta legyek hófehéren csillagcsoda az égi réten, s ne földszagú, poros palánta amit letípornak majd a sárba.   Földanyám, te nagy álmú asszony, mondd,lesz ,valaki ki leszakítson vágyom azt, ki jönne bár ma  és halálosan reám csodálna.   A völgybe vinne, büszke-szépen merengni messzi bérc-meséken. szívére tűzne csillagékem úgy hervadnék el, hófehéren.   És elmúlnék boldog halálban mert szépségem szemében láttam.          

 Már  hiába,  hiába  is  fogadom, csendem  nem lesz és   egy  jó  dalért  a  legjobb  napomat  eladom. Pedig,  kiszolgáltatottja  időnek kedvem  pántlikái  szakadnak szívem  tövisei  kinőnek, s futó  szavaimtól  elmaradok. Még  jó,  hogy  fehérnép   vagyok lesz  mentségem  gyenge  nememre, a  könnyen  elsíró  szememre kijátszott  szép  tavaszaimra, fél-életemre Még jó,  hogy  fehérnép vagyok nyomorék  dalt  is anyai  ösztön  vérével  adok s  hivalgó,  biztos  dalaimnál jobban  ölelem.

 Az  ég:  felborult,  óriási, mély  kékszinü  kristály-kehely, belé  életet  egyedül  csak a tél  varázs-lelke  lehel. A  Tél  varázs-lelke,  e  titkos, bűvös  erő,  rejtély-csoda, amely  mindenen  szerteárad im,  lásd hó  a  Tél  bársonya. Fehér  prémet  kap  minden  itt ,ragyogó,  szép  ezüst-ruhát hermelín-bundás  hercegek és  hercegnők  most  mind  a  fák. Ezüstbe  öltözködve  áll minden  ház,  kert, rét,  fal,  kapu a  hó  csillogó  korona ,varázslatos  tapíntatu A  láng,  mi  ítt-ott  fellobog gyémánt  a  hó-ezüst  között. az  égtetőn  a  csillagok angyalszemek,  ránkőrködök. Minden  pompa,  fény,  ragyogás. vrázslómesterük  a:  Tél. És  hol  van  ő?  Most  kergeti ezüst  hóseprüvel  a  szél

 Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed  már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán, fáj nagyonj,  ilyen  bomlottan  látni  téged mosolygsz,  de mint  az őrült  szép leány. Mint gondos kertész táplált  fürészelt ültetett, oltott,  sok kezekkel most  azt  maga a vad  természet, maga  szabadján,  durván  végzi  el.     Derék  egy kertész! össze-vissza  nőnek a görcsös  ágak,  megnyesetlenül az üde park  beillik  ős  erdőnek, vén  fák törzse  korhad,  mig ledől Eltűnt  az utak  csillogó  porondja, s  a nagy  bozótban,  törve, ott  hever a lépcső oszlopáról  földre  dobva  mohas-földon pléh üres veder.   Fejét  a  nimfa  búsan  elereszti Könyűinek  forrása rég   elapadt a szép szökó-kútat sárga  por fedi s az egykor  fénylő  márvány padokat. Az  üvegház is  összedőlve,  romba; hol  narancs pirult  s izes  ananász, ott  most a térdig  érő fűben,  ronda disznóit  őrzi  egy álmos kanász.           Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed  már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán, fáj nagy

    . Az  üvegház is  összedőlve,  romba; hol  narancs pirult  s izes  ananász, ott  most a térdig  érő fűben,  ronda disznóit  őrzi  egy álmos kanász.      Szép kert,  hová lett  régi  fényed, színed  már nem  vagy  az, mi  voltál  hajdanán, fáj nagyon,  ilyen  bomlottan  látni  téged mosolyogsz,  de mint  de belül nagyon fáj. Mint gondos kertész, táplált  fűrészelt egyre ültetett ültette, oltott,  sok kezekkel    most  ezt    a  vad  természet, maga  szabadján,  durván  végzi  el. Derék  egy kertész! össze-vissza  nőnek a görcsös  ágak,  megnyesetlenül, az üde park  beillik az ősi   erdőnek, vén  fák törzse  elkorhad,  míg ledől Eltűnt  az utak  csillogó  porondja, s  a nagy  bozótban,  törve, ott  hever a lépcső oszlopáról  földre  dobva  mohás-földön egy üres pléhveder  .   Fejét  a  nimfa  búsan  elereszti könnyeinek  forrása rég   elapadt a szép szökőkutat sárga  por fedi s az egykor  fénylő  márvány padokat. Az  üvegház is  összedőlve,  romba hol  narancs pirult  s ízes  ananász