Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Mért  lett  a  bú  hozzám  ily  járatos?.  Tudom  már:  nem  virágos  kert  az  élet  s  lábam  sosem  selyem  füvet  tapos,  csak  tüske-fedte  puszta  messzeséget Gyerek  maradtam,  megvert  csúf  gyerek  a  sors  vezetgét  éveimnek  utján  jönnek  napok,  emlékbús  estelek  a  sors  vezetgél  éveimnek  utján jönnek  napok,  emlékbús  estelek halk  üdvözléssel  máris  messze  futván   .És  annyi  gyászolö  játék  hívogat   fulladva  űzök  lepkeálmokat és  tüske  vár,  hogy  rőt  sebet szakasszon. bűn  nélkül  is  büntetve  jőn  az ember  utamba  áll  és  lesve  minden  este  aranyhajat  hurkol  sorvadt  szivemre.    

  A percek, mint gyors, fürge verebek szállnak messze, fáradt fejem felett Repülnek sietve, mind egymás után S én nézek utánuk némán, sután.   Mit is tehetnék ? És mit is tegyek hogy megállíthassam a perceket e tűnő, sebes, szálló sereget feltartani, ó, mivel is lehet?   Az Idő nem vár. Nem áll meg soha könyörtelen. Nem lankad ostora, egy pillanatig sem tart pihenőt, űzve a perceket maga előtt.   Mint durva hajcsár úgy kergeti őket mindegy az : kinek a percei velem is így tesz. Hajtja perceim mit bánja, hogy nézem leverve.    Kergeti, mint vert, hajszolt sereget néha visszanéz. S érzem kinevet.      

 Még érezem  kezednek forróságát első-utolsó csókod ajkamon a dús varázslat még vibrálva jár át de  már a távol  kéklő árnyba von .Pár rövid  percre  mily szép volt az élet Feljött lelkemből  egy alvó világ S az ifjúságom  e nagy szürkeséget Körülölelték szűz  melódiák .Mint a vonat,  ha csüggedt szűk vidékről Pipacsos,  lankás tájon  robog át :Szeretnél még egy cseppnyit gyönyöréből ,De  nem  lehet,  már fut veled tovább!

 Nem  hal meg  az,  sohase  hal meg ki  álmodott  és szeretett  mi is  ölelkezésünk utján bírjuk  az  örökéletet. Élün k a fényben  és  az  árnyban virág,  lomb  lelkűnkkel  teli s  társul  a  bús fülemilével mig  a magányt fölszenteli. Fészkünk is  egykor  azt regéli ha  benn  más párok  lejtenek, hogy  itt  borultam  lábaidhoz és  hévvel ott  öleltelek. Miénk  a hang,  midőn  a gerle zokogásától zeng  a  táj a  mi  lelkünk,  midőn  a méhe egyik virágról másra  száll. Szerelmes párok  énekében Lelkünk zokog,  sóhajt,  nevet nem  hal meg  az,  sohase  hal meg, Ki  egyszer igazán  szeret. .

 Fájdalmaidat  ne  vidd  piacra ne  sóhajts  úton,  útfélén, nem  szükséges  az  életharcra ,hogy  segélyt  hivjál  szüntelen. O hiszen  úgy  is  aki  hallja, bizonyára  csak  kinevet míg talán  a  mások  sóhaja vérezni  készteti szívedet. Ha  a  fájdalmak  bőszült  sírja fejed  fölé  fölcsapni  kész s  nincs  senki,  aki  feléd  tárja karját,  nincs  egy  baráti  kéz fejed  emeld  fel  büszkeséggel, mint  a  hajthatlan  szírttető s  szövetkezhet  a  föld  az  éggel mi  ledönthetne,  nincs  erő ha  tán  szíved  bú,  gond  lenyomja, midőn  a  tömeg  Vesz  körül s  kebledben  a  remények  romja jelzi,  hogy  minek  sem  örül ,Arcodon  a  mosoly jelentse, hogy  boldog  vagy  mint  csak  lehet, oh  mert  a  búban  nagy  szerencse ha  azon  senki  sem nevet., S  kebledben  a  remények  romja jelzi,  hogy  minek  sem  örül arcodon  a  mosoly jelentse, Hogy  boldog  vagy  mint  csak  lehet, Oh  mert  a  búban  nagy  szerencse Ha  azon  senki  sem nevet.

 Rinyílt  a  szívem  fehér  virágkelyhe s  a  tavasz  elé  ujjongva remeg  Harmatos,  hűvös,  hajnali  sugárban Valaki  nézi  s  mondja    búsan, Hogy  neki  többé  nincsen tavasza. Aztt  mondja  sorsa  örökös  didergés, az  útitársa  bús,  hideg  magány., s  az  örök  telet  megváltásként  várja, Ha  megbűnhődött,  amiért  könnyelműn Eltékozolt  száz  virágos tavaszt. Amíg  beszél:  valami  zokog  bennem  mertt  selyempuha  érintésemet hideg,  közömbös  ujjak  viszonzák  szívemre  száll,  gyötrő  emlékezéssel, Száz  ferfikezben       ellobbant  tavasz.   És  sorvasztó  láz  lüktet  az  eremben. Halavány,  tiszta,  hűvös  ajkamon Tűzlángos  mámortakaró  szövődik   És  kínoz,  fáj  a  szívem  gyökeréig Száz  ferfiszajon elcsókolt  tavasz/. De  könnyes,  fázós,  bűnös  útja  mentén lelkem  mégis  híven  követi  Halálos  vágyu,  féltő  szerelemmel egetostromló,  babonás  imával vezekel  érte,  hogy   tavasz  legyen.

 Meglátogatla csöndes,  bús  éjszakákon, rezzen  az  ablak  .messzi  kerül  az álom. Meglátogatlak ,mikor  eszedbe  sincsen, mikor  magad  vagy, mikor  elhagy  az  Isten   Suhanó  árnyam Csak  átalleng  szobádon És  haloványan nézel,  nézel  utánam .És  önfeledten Eláll  szived  verésed, a  lelked feltem Bóditó  rettegésbe A  vád  titokban forro   agyadra  támad s  érzed  zokogva hogy  nincs  neked  bocsána.t Ott  maradt  nálad .Reményem,  üdvösségem :El  nem  bocsátlak, Ezerszer  visszakérem. Megis    n félj,    nem  bántalak te  halvány  arczu,  bánatos  alak. Ne gyilkolja  szived  a  gyötrelem ,Ha  emlékem  tenálad  megjelen. Hisz  neked  is  van,  tudom, érzem  Elég  részed  a  szenvedésben !Ez  volt  a  végezet  felettünk Hogy  boldogok  mi  nem  lehettünk Ó,  hát  ne  félj,  ha  titkos  éjjelen( Dúló  emlékem  nalad megjelen. Remegve,  némán  ott  csak  átölellek, Mmiként  az  árny  a  gyászban  élő  lelket! És  letörlöm  sok  fájó  könnyedet ,Hisz  mindörökké  csak  —  szerettel