Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Sokáig  ültem  elmerengve, 5  csak  bele  szólt  a  néma  csendbe A  gerle  búja   Szivefájdalm át  addig  búgta ,Am ig  a  p á rjá t  visszasírta. Felettem   messze  lepke  szárnyal    Reád  gondoltam  néma  vággyal   .  .  .A  tiszta  légben Mosolygó  szemed  látni  vélem 5 a  válás  kínját  újra  érzem    .  .  . .A  bűvös,  bájos  órák  teltek Nem  zavarták  meg  m ár  a  csendet, M i  sem  volt  ébren, Pihent  m ár  minden  alva  mélyen  .Csak  én  sírtam  a  néma  éjben

 Béke velünk szivem, a feledésrol beszeljunk  hát szívem Mig   a  la n t,  m ely  alig zeng is mar           Fájd  végképp  e lp ih e n  Hadd   dalolja   a  h ű   szerelmet az  arany    ífjúság    mi hagyjukel .  Ezen  a  téren nem  vívjunk  több  tusát.  Elég  volt  m ár  a  szenvedésből ,M it  adtáli,  szerelem,  Színes,  csalóka  zászlód  többé En  fel   nem  emelem. Menjunk ,  szivem ! Mi hátra van még lehet nagyon kevés szenteljuk a nagy nyugalomnak borulj rank feledés S  hogy  ne zavarja  nyugodalmunk ne,  az  emlékezet! Tűnjenek  el  az  eperajkak, s a ragyogo ferfi szemek Legyen   minden,  minden  feledve mi szép volt ,udvadó!  s te  légy,  keblem,  immár  olyanná ,miként a néma tó M ely  rejtve  a  m ély  völgy  ölében ,Mozdulatlan p ih en , S ziklák  védik,  hogy  fö l  ne  rázza N yu g a lm á t  semmi  sem. derünk  szivem ! É n  h ívlak  most m ár, gyerunk a to fele  ,S  m ú ltú n k  ragyogó,  szép  emlék it Temessük  m ind  belé.   ! M ely  rejtve  a  m ély  völgy  ölében ,

Bús  alkonyátók  á rn y á t  szeretem a  val  óságot,  amíg  sejtelem, a  nem  teljesült,  az  epedö  vágyat, illatcsokjat   a  hervadó  virágnak éj szinu  hhajat  sápadt  asszonyoknak ,Szemeket,  melyek  könny n é lkü l  zokognak. A   bánatos  dalt,  a  mélán  kesergőt, , I  h a lá lt  váró  novemberi  erdőt ,Utolsó  lá n g já t  k i alvó,  nagy  tűznek ,Temetők  csendjét,  a  szomorúfüzet ,S   ha  lépett,  ázott  fclhörongy  a la tt H aldokló  hősként  elbukik  a  nap

 Halottak  napjára  künn  a  temetőben Kigyúlnak  a  sírok  minden  esztendőben .Á rva  leány  térdel  szegényes  sírhanton .Oh,  itt  az  a  hant  ma  sötét  hogy  maradjon  „N e   haragudj, kérlek, édes  anyám, drága ,Hogy  a  te  sírodnak  fonnyadt  a  virá g a  ;Letarolva  a  rét  .  .  .  Deres  mező  felett  A   jövő  tavaszig  nem  n yílik  kikelet .Hajnalban  felkeltem,  kora  reggel   félve ,A   határra  mentem  kerekerdő-szélre .Ősz  já r   az  erdőn  is,    hullnak  a  levelek :Vetkező  faágról  sárguló  levelek  .Természet  mostoha  az  árva  leányhoz ,Kerekerdő-szélen  nem  ju t   szép  virághoz .Azt  szedhettem  össze,  ami  megmaradott ,S  őszi  hervadásban  csak  félig  hervadóit Virág  mégis  van  m ár;  de  a gyertya   nincsen. Mért  nem  ültetg etett  azt  is  a jó   Isten? !Irgalomból  élek;   felsóhajt  az  árva :Kevés  az  irgalom,  nem  ju t  a  v ilá g ra! Szegény  is,  kevés  is ! .  Felzokog,  könnyezik ;Sötétség  a  síron  egyre  sötétedik   „lo p ja m   a  v

 A  erdőben  kihalt  minden  élet vetve  már  az  ágya  a  levélnek  fi  juharos  méla  lombhullása  tanítgatja  lelkünk  lemondásra .Elszállott  az  erdő  édes  álma, bent  szűrődik  dal  a  lombzúgásba még  a  kis  madár  is  mintha  félne  ebbe  a  riasztó  csendességben. .Szegényesek  lettek  a  virágok, viseltes  a  selyem  zöld  ruhájok hol  tavaszszal  esküvőjük  tartják, dér  fedte  be  a  kis  patak  partját Nyoma  sincs  már  a  gyalogösvénynek minek  ösvény,  ha  kihalt  az  élet s  itten  járni  ugyan  ki  kívánna, hol  hallgat  a  pásztor  furulyája Csend,  néma  csend  lakik az  erdőben  s  panaszolok  rajta  átmenőben  szivemre  is  őszi  napok  járnak vége  van  a  nótás  szép  világnak

 Hideg  az  ajkam, névtelen,  bágyadt amikor szólna,  hangtalan  reszket. szomorú,  sápadt. Búcsúzó,  könnyes  tavaszi  éjjel pirosán  izzó  csók  lángolt  rajta szerelmes  kéjjel. .Rég  elfeledte,  rég  megtagadta mérgező,  édes,  megölő csókját az,  aki  adta. Én  is  feledném,  én  is  tagadnám ó,  azt  a  csókot vissza  is  kérném vissza  is  adnám! De  soha tobbe  mar soha tobbe  utamba  nem jőn.Kerül  már  engem  mindig, örökké. ,  Hideg  az  ajkam,  névtelen,  bágyadt kolidusbetegje  annak  a  csóknak annak  a  vágynak..                      ,    S gyötrődve  értem,  híven  halálig: egy  bús, forró  száj  én  beteg  ajkam Csókjára  vágyik

 En  még  szelíd  gyermekleány  vagyok, te   már  megrogzott  agglegény, ki  csókot  lopva  és  feledve, csak  úgy  csapong  a  földtekén. En   még  rózsásnak  látok  mindent víg  nóta  járja  nálatok, Te   már  a  zajt,  a  fényt  megunva, csak  az  őszi  hajnalt várhatod. En  még  a  csillagokba  nézek  ábrándos   gyásznapot  nem  értem Te   már  sok  Holdas  éjét  láttal  s   megszenvedte  a  te szived.  En  még  lélekben  Hófehér  vagyok, szívemben  földi  vágy  nem  űlt, de te   már  öleltel  szenvedéllyel, s   száz  esküt  szegtel  hűtlenül. En   még  mesék  hőséről  álmodom ,meséknek  adom  lelkem  felét s   én  Te tőled   félve  kérdem  megis szerelmes  lettél belem?