Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Mellettem az élet elsiethet csak még egy kívánság teljesedjék szállhassak el mint az őszi felleg.   Köd előttem s utánam árnyék ha a földi formát ledobtam szálljak arra,hol a legszebb láng ég.   Naprendszerek és kóméták utján zuhanhassak hullócsillagokkal míg az éter tisztasága fúj rám.   Aki szennyes gondokkal vesződtem megtisztulok minden égi máglyán s pára ,bárányfelleg lesz belőlem.   Nadir alattam,Zenith felettem s tengereknek tükrén,némán nézem merre menjek,ha már eddig jöttem?   Homokba fulladt szép oázisok esőt epednek ,amerre szállok de én maradok föd ,homály ,titok.   Mert én bárányfellegként kerengek s égi utam kincseit cipelve hazaszállok,hol mar elfeledtek.   Egyszer csak tavaszt ver az év szíve s de szép lesz akkor anyámnak kertjén májusi záporként hullani le.

 Ez  már a  sors halkult hullámverése, mely  elfelejtett minden  dáridót a zátonyokra  bőszen  sohse  támad s a  vészsirálynak  vissza  nem  rikolt. Vihar elől elrejtőzni  igyekszik s  ha  nem  tudja,  elbújni  képes-e magába  száll,  a  mély  örök  csendjébe s kalózoknak  nem  szövetségese. A  kagylóit sorjában  partra  rakja játszik  velük,  tolja  ide,  oda már  bölcs:  az elveszített  nagy csodáért kárpótolja  a  sok apró csoda. Mögötte  ég,  torlódik,  zúg  a  tenger és  visszanéz:  valami  ott rekedt ,aztán  megint kagylók  héját sikálja s elnézi a  szivárványszíneket .Minden  öröm  egy  kissé túlvilági s  minden  bánat de  nagyon emberi ez  már a  sors  halkult  hullámverése amint a  kopár szirteket veri.. ..

 Akármerre is forgatom a szót Értelme egy, sötét s vigasztalan, hogy emberszívben mákony a remény és hogy nagy butaság és hasztalan a hit, melynek egy más világban bizodalma van.   Kihunyó sugarát már a napnak én vissza nem hozom semmi hatalommal. Ha beföd az örök éj s magamra maradok. o, nincsen fény s nincsenek napok, amelyek sugárkövetüket hozzam leküldve felidézhetnénk újra üdvre.   Az élet addig van Amíg kering a vér a szívemben de nincsen a síri veremben s azontúl sem lehet! hogyha a halál egyszer homállyal takarja látó szememet amely a földön olyan sokszor gyönyörét lelte nincsen erő, amely felnyissa azt, újra egy percre!   Óh, azért, aki az emberek között feledhetetlen Pillanatot nem ért, ám kulcsolódjék a keze annak imára a földöntúli üdvökért,   de tudja meg, hogy mindhiába, mindhiába.  

 Mint megkopott rajz ó-francia kártyán az esőn át úgy rémlik fel a város, február este, álomtalan, sáros s a kapu előtt eloltom a lámpám.   Lent száll a füst, a ház, mint régi holt bálvány, strázsál a fojtó ködben állig. A szívem ódon patinája,mállik mállik gondolkodom s benyel a kapubolt.   A háztetőkön sírva fut a víz, azt gondolom, hogy ma magad leszel majd leszel úgy ,mint én vagyok.   Mire gondolsz most?Állok.Este tíz s mint bús fantomok csendben lengnek elsötétedett , ős-régi szép napok.  

 Ma erre járt a Nap Nyomába léptem s a szívem dalolva kitéptem hogy messze vessem áldozatnak. A fák nyöszörögve roskadoznak mert megterhelte őket az élet Hintett rájuk az égbolt kéket, sárgán szökkent beléjük az agyag, vajúdnak, nyögnek sírnak, hörögnek visítva, tompán hangjukat tépi tavaszi orkán, a Nap kacag.   Ma erre járt a Nap. Nyomában jártam Csodát várva keblem kitártam és alázattal lestem szavára mitől süthet oly sárgán? És izzadt és nyögött és zsongott a föld, zúgott, sóhajtott, sípolt, fütyült  vajúdva, nyögve sírva, hörögve, visítva, tompán hörgését hordja tavaszi orkán. S a nagy Nap kacag.     Ma erre járt a Nap Utána szöktem. Zúgó vihar tombol mögöttem, vad vásárzajban vész el a város. Keresem a Napot, aki magános kinek sugarában az életszikrájától minden feléled, pogány imával elébe rogyok kínlódva, nyögve sírva, hörögve visítva, tompán hörgésem borzalma tavaszi orkán, S a nagy Nap zokog.                      

  December délelőtti napsütés. Oly csendes a szoba. A vázaszájban alázatosan kéj szál krizantém búsan haldokol .A kályhában pattogva tűz dobol széles hullámok hátán úszik a meleg. Agyamig kínnal felkapaszkodik a nyári zöldek kacajos csodája, szomszéd fáknak kertembe hajló ága, lobogó ruhám körül apró kis bokrok dísze s a csók! Aranyszín csónak, melyben vágyunk úszott s mely ezer jóval kikötött a szánknál Az ölelések zengő ritmusa. Gyötrően fájó a haláltusa emlékeknek glédába állítása, arcomnak síró, tépelődő mása ,ahogy mered a szemközti tükörbe s csak fut a könny a szívtől a szemig és onnan vissza vég       nélküli., körbe.

 Hiszek én a másvilágban Az örökkévalóságban, S nem bánom a holnapot De boldogság itten élni És szeretni és remélni, S szeretetben végig élni Még sok édes, szép napot.   Nem tudom a lét határán, S oda által, hogy mi vár rám ? Sok pecsétű zár alatt Jaj, de abban nincs kétségem Hogy e földi Mindenségem  Gyermekeim, és a férjem Ölelése itt marad!   S nem tudom bár túlvilági Boldogságom kitalálni Ami vár ott engemet De azt tudom, s váltig érzem Hogy nekem nem kell az Ég sem A mennybeli üdvösség sem Ha ott nincsen szeretet!