Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Szállj  le  ma  hozzám,  régi  szerelmem Szépszavú  bübáj,  jöszte le,hát Bő  csodaforrás,  édes  igézet Jöszte,  borulj  rám  tarka  világ. Boldog,  aki  ha  egyszer  is  lát. Ládd,  a  valónak  szűk  a határa Föld  röge  köt  le,  s  el  se  bocsát. .Am,   ha  te  vélünk, omlik  a  gátunk Tél  hava  ontja  nyár  súgarát S  puszta  mező  ad  dús  palotát. Hűvös  a  súgár,  nyúlnak  az  árnyak Ifjúkorom   már  messze  maradt. Messze  a  szívnek  büszke  reményei S  szunnyad  a  vágy  is  hamva  alatt Közben  az  útam  egyre  halad. Jártam   eddig  tarka  mezőben, Ámde  ma  útam  útlan  avar Jössz-e  ma  velem,  leszel- társam?   Jöszte,    már  más  úgyse  zavar Jöszte,  az  útnak  vége  hamar. Szállj  le  még  újra,  régi  szerelmem Százszavú  bűbáj,  le jossz e  hát? Bő  csodaforrás,  édes  igézet Szállj  le,  borulj  rám,  tarka  világ./w.b/ ,

 Vannak  hajjnalos,  nyiltszemű  lelkek Mindújra  kezdők,  előre  nézők Valót  ébresztők,  tettre  igézők Akik  nevetnek,  mikor   ölelkeznek. Vannak  alkonyos,  záruló  lelkek Visszatekintők,  altatók,  végzők Kik könnyen  hagyják  másnak  a  részük Kik  lehunyt szemmel,  megadva  szeretnek.  Hajnali  lelkek,  alkonyi  lelkek Ha  találkoznak, ha  ölelkeznek Bús  gyönyör,  vidám  vérzés  lesz a  vesztük. Keresztbe  élő,  átlózó  lelkek Bús  kacaj,  víg  könny  ahogy  szeretnek S  esthajnal fényben  ragyog  a  keresztjük.

 Tegnap  ilyenkor  égett  az  arcom  ;Lobogott  ra jta   csókjaid  lángja .Ma  sápadt,  halvány  keresztek Bús  könybarázdák  borulnak  rája  sírva. Csókjaidért  is,  könnyeidért  is Csak  engem  vádol  én  bűnös  lelkem .Te  bűnös  nem  vagy,  én  vagyok  az  csak .Itt  vagyok :  állom  ;  büntetés  verjen  !Ha  bűnhődni  k e ll:  én  szolgáltam  rá  !Neked  csak  értem  kell  tönkremenned .S  m ikor  könyem hull,  nem m agam ért hull. Siratom  a  te  megölt,  jó   lelked. És  futok  tőled,  m int  fu t  a  gyilkos Áldozatától,  akinek  vére   —Bűnös  csók  után  égetőn  hullot tÁtkos  szájára,  gyilkos  kezére 

A lelkemen olykor átsuhan égve, Mint kóbor csillag futó fénye, Egy-egy letűnt perc gyönyörű emléke.   Fényfoltot vet lelkem lapjára, Mint napban keringő sasnak árnya, Ha földre vetődne, fénnyé válna.   S körülöttem mindent megcsillogtat Aranyba vonva, életre csókol, A lelkemben régen megfakult szókat Álmodó lelkembe, belecirógat.   És életem, e rongyos ruhás Nyomorult koldus, Egyszerre bibor palástot ölt Oly gazdag ! Oly dús !      

  Amint a múltnak homálya derül, Bűvös emlékek rajzanak körül Negyven év előtt, valamelyik nap Nagy álma volt egy barna fiúnak.   Körül rajongta sok tündér-leány Amint a múltnak homálya derül, Bűvös emlékek rajzanak körül Negyven év előtt, valamelyik nap Nagy álma volt egy barna fiúnak.   Körül rajongta sok tündér-leány Kik kopogtattak szíve ajtaján, Hiába vert eléje tilalomfát  Ki,s beszaladtak a kacagó nimfák.   Míg remegett az epedő legény, Bújócskát játszanak szíve rejtekén S csicseregve szóltak: Kiért szíved érez Ha megfogod, örökre a tiéd lesz.   Az egyik talán a legpajkosabb Öntötte rá a pillantásokat, Csókmuzsikáját szüntelen dalolta S kacsingatott a szépséges parázna.   S míg riadt szemén föllángolt a fény, Csak elszédült a buksi kis legény. E lány azóta lelkéhez van nőve, Ó, szent költészet bűvös istennője.                                                                                                                              

 Mint hóvirág,  ha  ráterül  az  este Olyan  az  arcod  haloványa. S mint búzaföldek  bujadús  keresztje Olyan  a  hajad,  lelkem  lánya. Szemeid:  vágyak  égő  rózsabokra Pásztortüzek  a  szerelem  hegyén S  ezüstös  ködként  borul  rá  azokra Sok  édes  órát  ígérő  remény. A  szent  melegség,  mi  belőled  árad Sok  csudaszínnel  fonja  be a tájat S  köröttünk  ime  nyárrá  lesz  a  tél. Glóriás  fényben áll  szerelmünk  képe S  míg  leborulok  lábaid  elébe  E 💗 gy  lágy  hegedű  zokogva  beszél.

 Már érti, hogy fogoly, csak mégis Szűk ketrecét kerüli körbe Kutatja a vasrácsok rését Ha ráfeszülhetne s kitörne.   Mindent tud már, döbbenve érzi Hogy nincs kapu, hiába minden Betelt a végzet, meg kell törni Meg kell szakadni végre itten.   Bár tudja, szörnyű bizonysággal Nem akar ráeszmélni mégse, S kutat rést, egy arasz reményt bár Hogy kábuljon a remélésbe.   Dühöngj nemes vad, verd a rácsba Dacos fejed, harapd a zárat Hazudj reményt magadba, míg bírsz Míg önáltatásod kifárad.   Ródd a végtelen hazugság-kört Szabad véget álmodj beléje Loholj, kábulj, álmodj, te bősz vad Aki fölébred: annak vége.