Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 vO te ember,mit vétettél te ki áldozva születtél, te kis jámbor kedves lélek, miért kerget a sors téged .   Néha tehertől roskad tested, sebeidet bekötheted, lelked ,csend csak emléked feledésbe temetkeznek.   Hol van az a boldog mámor ami rád tört éjszakákon, gyönyört szült az édes álmod sáncba fulladt nagy magányod.   Mit tettünk vajon magunkért miért harcolunk a máért magadé vagy ,nincsen barátod védekezz ,az élet nem vár ott.   A holnap már másé lehet dobd le magadról a terhed a csókok mik neked járnak add át másnak,ne kívánjad. [

 Mikor a szív vénül, azt hiszi megérte  minden gyönyörét kínját,keservét, boldog áldását az életnek . . A régi vas rögök lassan visszatérnek, hiába vagy tova  az életnek meridian mert a vágy az marad.   Úgy megbékélsz  a csönddel ,szád mosollyal kél fel , hangod ,bár néma  mind többet dalol, mint régen.   Sorsod csendben múlik,úgy békülsz a semmivel,emlékeid üresek ,a gondjaid  bénák,de szíved tele vággyal,mi  visszahív.   Ne sajnáld a múltat ne keresd az újat visszafordulnak ők , magukkal hozzák, az elmúlt hitetlent az óriási csodát  orokre.

Lapozgatok a régi verseimben Istenem! de furcsa, idegen világ. Mosti lényemtől olyan különböző,  mint jégvirágtól a színdús dáliák.   Szeretem, Akarom, Szerelmem, Enyém Ö, milyen fellengös, nagyhangú szavak Ma rám lehelt évek pókhélós ablakán, mint gúnyos manók visszakacsintanak.   Furcsa világ volt, de ifjú és merész Es a futó Idő tengerébe süllyedt Álom-véráraim a hináros mélyen kihalt érzések rút hüllői ülnek.   Kisértet órán egy-egy halovány arc felbukkan olykor, ilyenkor megkondul az elsülydt világ em lék-harangja s én fel sikoltok a bősz fájdalomtól.               

 Már  halványul  az emlék már fakul már csitul a vágy, már vannak órák,hogy nem gondolok rád Ha  rólad  néha  itt-ott  még  beszélnek már  nem   lepik  el  szememet  a  könnyek s  nem  fáj  már  annyira  az  a  két  hónap, már idegen  az  arcod, nem  tudom  milyen  a  mosolyod, már  nem  félek  az  éjszakáktól s  esti  imámbóll  kifelejtem   a  neved már  azt  sem  tudom  milyen a szemed. 

 A kagyló búgott remegő kezemben Az utcáról beszűrődött a lárma] ,Én álltam tikkadtan, várva, szívem ben hangos dobbanással zakatolt a vér. Beszéltünk.Én kérdeztem valamit és oly furcsa volt a hangod, ahogy messziről feleltél nekem  ,oly idegen, érdesseg, hogy belesajgott a szívem.   És fájva megszületett bennem a sejtelem ,hogy egyszer majd, talán rövidesen  ha melletted leszek, vagy] mondok valamitt nekedi lyen hideg, idegen lesz a hangod Könnycsepp szökött szemembe és akkor a telefon fülkében ,a búgó kagylóval remegő kezembe  tudtam meg, hogy mi vagy nekem. 

 Arcom oly zord, olyan vásott amíg rá nem suhan fénylőn a Te drága mosolygásod.   Szemem fakó, fénytől fáradt amíg fel nem gyűl a színtől, mely a Te szemedből árad.   Ajkam színtelen és bágyadt amíg belé nem csókolja ajkad a sok bolond vágyót.   Hunyó szívem fel-fellobban friss, erős és új ritmusban, ha szíved ütemére dobban.   Dalomnak tompa hangjai ha színesednek, benne csengnek csengő hangod kis harangjai.   Lényedből áradó hatalmak sodornak hanggal, színnel,fénnyel dús szépsége felé a dalnak.

 Ma  kisiklik  az  isteni  líra  kezemből .S  a  húrjain  át  hét  ívre  feszülve  terűl  szét .lelkem,  az  őszi  ködökbe-fájó,  néma  mezőkön .Ma  ne  csengjenek  apró  rím-csengetyűk  amerre  megyek ,ne  zengjen  az  erdők  fái  között  az  őszi   ditiramb, mit  suhanó  szél  penget  a  merre  messzi  továbbszál!   Ma  nem  magamat  keresem,  a  tájak  mély  horizontján nem  magamat  kutatom, valami  halk,  ringató  lágyság  ölel  át  szinte anyai  kézzel. Ma  szétfeszűlök  a  húmusz  fölött,  ős-isteni  gőggel és  immár  semmi  se  fontos ;   az  est,  ködös  őszön borul  így  a  földre,  lehajló,  nagy  öleléssel. S  arra menőben  egyszer  látod  a  kettejük  arcát az  ősz  fátyoltakarta,  karcsú  alakján  .