Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Kint hull a levél, vele elfogy a naptár bús dallamú névnél áll meg az ujj, egy gondolat úgy elidőzik e napnál, mint lomha hajó, ha a szél sose fúj. Jó volna lelátni a kerti kapukra, a kútnak a köd ha lefogja szemét, mert hátha belép, s a lugasba visz útja, szép lába nyomába nem ér a sötét. Mondd, miért szereted a lombos fákat, mert lassú haláluk is enyhet adó? Hát óvd meg e verset, az éj szele vad, fáradt szívem részre  hajló halk  szó Könnyezik vagy felnevet,a ragyogó hold köréje gyűjti képzeletben,a sok   csillagot, sok apró neszből lesz  csend,és titok, az esttel visszatér a rend ,-színtelen szobor.

Puha barna,zsíros   föld felett lepkeszárnyú,tavaszi felhők, mögöttük távol mozdulatlan viruló azúrkék,selyem paraván. Kiterjesztett-karú két óriási nyír minap teremtett millió lila ággal ölelkezni akar ma mindenekkel és beleolvad halvány vonalakkal. A zsombékos fű között ibolyák a somon mámoros méhek rajzanak, bronz sisakos, fiatalos rügyekben májusi balladák régen  alszanak. A vizeken fojtott, halk üzengetések, most már lázasan jönni fognak titkos, könnyűvérű sötétségek és reggel, ha a kuszált sugarakat félresimítom a tavasz homlokán és szeme közé nézek,szemtelen, fel fogok derülni őszi lelkemmel a tavasz piruló és boldog zavarán.

Iszonyodom az ősz pucérságától mélyen lehorgadt virág szirmoktól , szélben furcsán kócosodó fáktól a rothadó levelek halott szagától . Hegyek oldala már csak szüzén csillog a megfagyott erdő földjén , vadászok könnyeznek a hidegben míg kutyák kergetnek kis őzeket . Előkerülnek nagykabátok zsebbel kinyílt ajtókon huzat térdel mereven ölelem kabátom, kezem zsebemben térdem kilátszik mint gyerekeknek. Iszonyodom a reggeli hűvöstől sebeim nehezebben hegednek ernyőm kinyitom apró cseppeknek vizes kabátomat magamhoz ölelem. Elveszítem biztonságom gőgjét fergeteges szél cudar hidegében boldogtalan leszek minden ősszel kezemmel simítom vizes térdemet. Oly szeszélyes fura emberségem házából ki rekedt csigára rálépek , bár sorsunk oly egyforma végzet csak hogy külön nyelvet beszélek. [W.B.]

Nem szűkölködöm szeretetben, osztogatom mindenkinek  szét kéjeknek boldog sóhajában nyugtalan lelkem csak holtlét. De engem csak hűs vigasz ér szívem dermedt szíveket kér, meddő szerelem mi megmarad szívembe zárom és meghasad. Mert akaratom nagy vágyában szívem lángra gyúl avatatlan, s loholó múlt másnapra talál mi közöny volt könnyen elszáll. Mindennap csak egy-egy sóhaj a szép mától a holnapi napig s meddő életem terhe  egy robaj súlya apránként ream tapad. És csak forog körbe- körbe életem repedező vas kereke, s nincsen tér sem idő közte csak boldogságom törött össze. Szivárvány íze van vágyamnak, száz színben ring, oly súlytalan ölelések, csókok forró lázában, kéjjel hevítik szám várásában.

Zord időknek tekert nyakán csüngenek az évek száma , sápadt arcok száraz szájjal tapogatóznak rideg éjszakán . Fölhasadó láncok zörgése reped, sisteregve szerte-szét , tüzes lánggal forrnak sebek s nem simítja végzetes kéz. Árva lány hajamnak kedve csak leng a szélben zavartan, szélben repül kócosan,tártan s táncra perdülök nevetve. Ébredeznek vad viszályok csak úgy ringnak keservek , foltos zsebem arany tasak hol fércelődnek történelmek . Felemás időknek mélyén károg sötét varjú sereg, morcos hangjuk csupa érc elpusztítja a békés bölcsesség Éltető kincsek hangos útján, hol zúgnak csendben harangok mint hiányos zongora hangok békét dalolnak, mi falsul kong.{W.B.}

Szellőként libben az idő fürge ,fiatal ütem kergeti sötét ködös éjben őrjítő, sarkában csak árnyéka ring. Nyűgösen ráncolja homlokát, nyomai nyomtalanná válnak élet szülött álmokat ásnak szívedbe terelgeti keze titkát. A kavargó mozgása oly idétlen míg köd oszlik ,ő kúszik előre tested köré fonódik ingerülten szájából durvaság tőr az égre. Poros toronyóra hívó hangjára bolygók között harciasan topog s mélyen hallgat,csak haragjára a nyomorult idő melléd kucorog. Végig kísérte utadat álnokul gonosz gondolatokat kujtorog ireg-forog néha reád vigyorog szerinte túl sokat kaptál zálogul. [W.B

Fanyar gyümölcs-szag kóvályog, ilyenkor a szemünk az égre néz, majd földre pillant — egy percig est és öröm jön s ellep az egész. Itt-ott a szél faágakkal harangoz. aztán elül csilingelő  hangja is. kint úgy dől a pihés, kék boltozathoz a hegyi erdő, mint egy bronz pajzs. Az első musttal  ma felköszöntöm az ibolyaszínű, esti hegyeket, vadhús pirul a nyárson és a tönkön. friss a kenyér. És jó, mert én  szelem. Állunk az ablaknál, az égre nézve, a hold patakja zúg nagy mezején, lassan libeg föl egy felhő gomolyag szomjú, sötét folt s issza azt, mi fény. A háztetőről füstöt küldök én ma nézd, áldozatom föl, az égbe fut, nem megy magasra, de tiszta, néma, elnyom az alom, bezárjuk a kaput.[W.B]