Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Csak rám tekintesz, és már nem vagyok, csak rád tekintek, és már nem találsz, madár vagyok, mely röppent s lebukott a vízre rá , vagy egy szárnyvillanás. Észre sem veszed, hogy veled vagyok, elhaladsz mellettem, és meg se látsz, csak átvillámlom feletted a gondolatot, ennyi közöttünk az egyszerű találkozás. Szerettelek s te már rég nem szeretsz csókoltalak de az én csókom elveszett csak egyszer láttál, s egyszer láttalak. De annyira elég az, ami szádra ragadt s csak annyit őrzöl ,amennyit te akarsz amennyit forró szíved s lelked felkavar.

Az éjszakával küzd, olyan árva fénye, hogy eloszlassa, nincsen rá reménye, sötét az éjszaka északra ,délre szegény sarki lámpa nap lenni szeretne. Miért is gyújtják fel, miért izzik lángol? minek is sugároz annyi fényt magából? Gőgös város uraknak úgyis csak vicces Gyávának, tolvajnak, éppen veszélyes. Mégis csak világít, mert ez lett a sorsa, Míg egy nagy vihar majd őt is elsodorja. Vagy egy szép virradat lesz az éjszakából És akkor a lámpa elalszik magától.

Négy színes fal, ablakon függöny bent az ember egyre üldögél, nézi a napfényt, mely nem él várja a napot,ha szabadul még. A szoba tágas,az ablak is zárt minket négy falnak határa tart, ketten vagyunk- egy magányban mint a börtönben, a magánban. Így ülünk egymással,szó nincs lelkünkben félelem,elnyúltan, csak színes televízió monitora hosszú rémhírekkel ijeszt ránk. Haragos szél cibálja kint a fákat a márciusi hólepel még friss, megkondul a város sirató harangja, vajon kit temetnek késő éjszaka? De mennyi érzés fut át az agyba semmi különös ,nincs benne csoda az élet a halál apró halk villanása és ledönt minket az élet erős óriása.[W.B.]

Volt egyszer egy kis százszorszép, olyan zöld levelű kis százszorszép, sárga volt a fejecskéje s ragyogó harmatcsepp a kelyhében. Egészen magában élt a száron egy öreg aszott nagynénjével. Apját, anyját, még midőn százszorszép bimbó volt, leszakasztotta a virággyűjtő professzor s öreg nagynénje nem győzte eléggé beszélni, milyen jó dolog az, ha professzor szakasztja le, könyvbe teszi és sokáig-sokáig megőrzi.      Egész nap azért zúgolódott, mert a száron hervadt el, s kis unokatestvérét egyre intette, tegyen meg mindent, hogy a professzornak    tettszedjen  meg , hadd szakassza le és préselje meg.      Százszorszépnek nem volt ám kedve mindehhez.Jobban szeretett körülnézni a szép zöld erdőben, bújósdit játszani a Mária bogárkákkal, enyelegni a napsugárral, egy szóval szabadon örülni és boldog      lenni, mint ott benn valami növénygyűjteményben összezsugorodva unalomból meghalni.    Százszorszép idővel öregebb...

A tél és tavasz között komorság és vígság mögött, kopár fák és nyíló ég közt testembe egy álom szökött. Csak a hold a tanúm nékem, hogy könnyezni kezdett az éj csillagok közt megbújt felhő vágyból kéjbe könnyezett Ö. Hol itt ,hol ott órák alatt kiáradt víz reánk szakadt, elsuhant velünk nesztelen csónakunk, úgy könnyesen. Fércelt szerelmünk árbocán kacsintott ránk a hold sután tél és tavasz közti éjben megfürödtünk a szerelemben. Hajnal és napnyugta között csókot szórtunk az árboc fölött mélyvörös lángra gyulladt a szende csónak , s egybekötött. Azóta ott alusszuk álmunk s holnapot keresve suhanunk vágyainkból új vágy repedt könnyes vizünk szeretkezett. .[W.B.]

Csak egyszer lennék szabad, lazítanám el magam, csak egyszer emelném karjaim, körbe ölelve a hajnalt, a távoli ég alatt. Csak egyszer lebegnék lazán a ködös sötét ég alatt , tele torokkal kiáltanám  az időnek kusza morajlásában; fenn maradtam. S ha szótlan csókok hullnak, az eltévedt idő arcáról nem keresném hol vannak, csak kábán valóra váljanak, s ne hadakozzanak. S a mosoly mi húzódik arcomra, szerelemmel átfogott karok, s ölelik szívem bódultságát szín nélküli álmomban tarkán s a szélben ringatoznak. Csak egyszer tudnék kiáltani, félholtra vergődve bódultan, s szomjas csókokkal szabadultan, sorsomon elmerengeni sápadtan de nem védeném magam.[W.B.]

Álmos esti zsongás árad szerteszét félig alkonyat van félig csendes éj édes, hosszú csókot vált a két világ két szerelmes:a csillag és virág. Remegő aranyfény bújik lomb alá, színesen hinti szét a rózsák illatát, minden kis virágban forró vágy fakad már suttog a szél is karcsú fák alatt. Fény takarja át lent a völgyeket lelkünk ott ring a zöld mezők felett könnyen lebegünk, mint éji bogarak melyek estidőben messzire szállnak. Látjuk felettünk már a csendes űr lelkünk részegen még feljebb repül s a csillagok közt messzire haladva ráhuppanunk fent a tündöklő Tejútra. Részegség fogott el és megállított csodás pillanat volt régóta áhított megszólaltál: búgva szállt a hangod kacagva hallgattam a mély harangot.[W.B.]

 Furcsa  szaga van most az esti szélnek s be furcsán szimatol az orrcimpa ősi-szagoknak és könnyek nyers illata egy fanyar koktél ez a tavaszi nap. Vigadj most, igyál, s részegedj meg s altassanak  a lombok halk zenéi s amíg a zöld színek  énekelnek, kezdj önmagadról magadnak mesélni Vöröses    hajamba gyűl a sok fehér szál s csendesedsz  ,véred elmúlt lázadás és mint tavaszi szél, meleget szór rád kedvednek bölcs és szép kifáradása. Csúcsra  vergődtél s nézed a  nap nyugtát ahol a láthatár lángolva megszépül, szemedben  fény vibrál,  nem hazudhat az árnyék,s   haraggal  elbúcsúzni készül. Különös, könny íze van az esti szélnek sötét illatú a régi ősz szaga, oly zavaros mert sorsod  s életed ízének tavasza volt koktéljából kortyokat adogat a szimatod,.

Egyszer   jöttem ide, olyan ártatlanul mint kis liliom, mely semmit sem tud, mikor érettem nap-sugarak üzentek kiléptem a földből finoman,kéjesen. Igen, annak jöttem: szép liliom-nőnek, amivel minden reggel sokat törődnek jó tündérek vigyáznak rám álmatlanul és minden reggel illattal feltöltenek. De rögtön átkaroltak rút fagyos szentek körülvettek engem az anyám intelmei jeges szelek kínozták elárvult testem úgy vigyáztak rám hogy szinte megöltek. Mint más emberek én is szép lettem ki mindenkit szeret és viszont szeretnek még is titokzatos a kis lelkem homálya miért is jöttem én virágként e világra? Mi az a nagy erő, amely mégis éltet? s mint kit álmában éjjel kicseréltek rajongóbb, ragyogóbb, rügyezőbb lettem: amikor zene üzente a : pattanó virág-neszt. Azóta ott állok néha meleg esőcseppben ernyőket nyitnak ki a virágok felettem, minden virágnak megvan a maga szerelme én velem is a zene messziről csodát tett..[W.B.]

Micsoda idők! Micsoda hibák! Világnyelven forog mindenhol a szó, fut velünk a kor ijedve s kihág, szájunk minden percben másat szól. Hol van az a megszabott kitartás, maholnap eltűnnek az összes fák vadcsapáson és árkon-bokron át bukdácsol a meghabarodott világ. Száz irányba ijeszti a fák, a bokor, állatot ,embert,ami tömegnyomor, ha bár nemrég heverte ki régi sebét újat kapott ami utolsó lehet neki. Rohan velünk a szerencsétlen világ száraz ágak között alig látsz élő fát, Világ kezdetig csend és nyugalom lesz az erdőn elhal minden hallható nesz. Elindul velünk a világ a fák alatt, a végtelenségig gyér lombjai alatt, elvisz Hadész megtisztító poklába nemes vad volt mégis e durva világ.

Megérkeztek a varjak Vásárhelyre zavartan károgó hangos sereg az erdő zengő kristállyal belepve, jég zizzen ott s az ágon hó remeg. Erdők alatt a hóba fúlt kisváros űzött el engem s konok közönye, az egyformaság és a pletykagyáros, röghöz tapadt pénzgyűjtők csömöre. Ősi értékes emlékváros betakar, testén lóg ezernyi furcsa szerzet, erdei varjú s betévedt álmagyar akiket az éhség és az élet kerget. Dübörgő utcák hosszú autósorok kelet s nyugatból színes keverék, fényes körút s gyanús sikátorok, csodás blokkházak s alattuk szemét. Városom vagy nekem, habzsolsz mohón, és dúsan terített asztalodról kevés morzsán bár, éhen mégse hal, károgó varjú s betévedt álmagyar.

 Louis  szerelmes volt. A város szívében első emeleti lakás két albérleti szobájában lakott, egy özvegyénél, akinek egyetlen leányát szerette. A leány nevére szinte nem is emlékszik már; amióta ő itt lakott - hat éve már - a leányt Lulu-nak szólították.  Hat évvel ezelőtt, tizenegy éves volt akkor, Lulu gyakran szökött be Louis szobájába és faggatta a fiatal tudóst számára megfejthetetlen ábrák jelentéséről és Louis térdére ültette a gyermeket és nagyon lágy hajával babrálgatva, egészséges barna bőrű arcát egy ujjával simogatva, tudományosan nem igazolható föltevéseket mondott el a Mars csatornáinak, állócsillagokról, amelyek száguldanak.      Egy éjszaka Louis  azt álmodta, hogy sötét helyiségben hever és egyszerre Lulu  hajlik fölé. Laza haja csüggött, világosbarna szemét az övébe akasztja és egyre mélyebben hajolva fölé, szájára tapasztja száját, fölriadt és nem moccanva igyekezett az álmot elkapni és itt tartani. Olyan heves gyönyörrel, béní...

Tudósok s bölcs könyveik utalnak arra, mit versbe írogatok megint mióta élünk, itt gonosz hatalmak sugallatának voltunk rabjai mind. Valami csoda  vonz , hogy testedig láss, csak ritkán tovább, tán épp a tilalom, s a tilalmat, kár minden bölcs tanítás lábbal tiprod s megszeged szabadon. Jaj annak, ki egyszer  is hinni merte, hogy a föld sara nem fröccsen fejedig lüket ő  , vénák viszik testedbe szerte, szívedig épp, mely bent lakik rejtve. Tömörülnek ott, amit talán a kezdet során véred még erőddel legyűr , később az ággyal kell napod felezned,  mind több közted s az ég között az űr. Figyelmeztetés  ha késik, már a hála szavak  helyett vad átkos szóra talál, megdöbbent társad hirtelen halála, meglep és félsz,hogy közelben állj. A vég, melynek gyorsan elébe mentél, szemed sötét, lassan tör fel a könny úgy rohantál utadon, mint ki nem fél, és nem marad nyomodban kő kövön.[W.B.]

Doktor valahogy  halálos beteg vagyok itt, a létezésem  középpontjában, az  ö sszes szerveim fájnak nappal nagyon fáj a Nap és éjszaka a hold  és a csillagok. Nagy  nyilallás éreztem a  felhőkben amelyet eddig észre sem vettem és felébredek minden reggel téli érzéssel a szívemben. Hiába vettem,rengeteg orvosságot utáltam mindent és mindenkit, de  megtanultam olvasni sőt olvastam néhány könyvet is gondolkoztam és emberekkel beszéltem, jó voltam és gyönyörű voltam. Mindez nem volt hatással, doktor és sok évet töltöttem rájuk azt hiszem, halálosan megbetegedtem egy nap, amikor megszülettem.

Most ,újra itt van, ha alkonyat érkezik, a mély vadon gödrében, alamuszi vész sötét szél üvölt,de a barna felleg hiába mennydörög a hegyeken keresztül. Itt talált minket, szívek bánatosak nemrég jártál itt ? avagy talán régebb hiába is hallgattunk te szomorú ének honnan emelkedsz mindegyre felénk? Honnan jön e vad szörny, ilyen tájt mely édes erdőn hallani visszhangját lásd erdei tündérek tömege, virág fonja fejüket, szemük tüzet okád. Mint hétfejű sárkán, mely veres üstökös csillagra vetődve, árnya egyre szikráz ráncos homlokát büszkén előre tartva lenéz mezeinkre s vészt szór rá. És hatalmában emberek szenvednek a régi tornyok lángban elenyésznek füst gomolyog s égre emelkedett így lett puszta a díszes ember sereg. A nép menekül, fele elment messzire már sűrű tolongás lepte az utak tereit az országutakon jajgatás, siránkozás nagy tömeg, autók szorongnak egyre.[W.B.]

Női mivoltom mindennel felmér izzadtan figyelem ,őrizgetem ajándéknak szánták az istenek reagáló képességem oklevelét. Nem férfi akarat petyhüdtsége ömlik szét bennem sikertelenül kik tapintatlan restség ürügyén terelgetnék a kéj hevét bennem. Folyton figyelem értelmesen a férfit ki ösztönre született  születés bókként köszönhetőn kihasználja a női test erejét.  Mégis van néha hiány érzetem nem bonyolítanám érettük eszem végül is boldog vagyok egyedül szerető mindig akad szerelemre. Férfi esetek köröznek mellettem kísérnek utamon jönnek-mennek sosem lesz úgy , ahogy az elején fele bú, fele öröm életem nélküle. Már az összes lehetőség elvetett nehéz létemet én is nehezítem szerelmeskedés főzés,veszekedés  búcsú sírás, kibékülés, menekvés. Ma megijedek ha tükörbe nézek fáradt arc tekint vissza, színtelen  finoman beállított verőfényben barna hajam ezüsttel vegyülve . 

A fiatalságnak nagy a kedve vígan járja táncát, tarsolyában ránctalan testek vihognak tudományt. Fiatalnak lenni egy ravaszság jelző tábla inti, vigyázz, mérd meg az élet hosszát lassan előre visz. Persze eszed legyen megérett poharad már üres, próbálj észrevétlen elsuhanni eredmény engedi. Ne kívánd a fiatalság éltet nem mindig igazi hátra pillantsz, látsz boldog hevet de izzadság fedi . S mennyi minden követ utadon néha céltalanság, nem tudsz eligazodni sehogy sem hol van itt igazság. Légy büszke korodra bizakodj  és szabad táncolni, de nem forog lábad mint egykoron még tiéd a hatalom. Mindig kapsz magadnak új társat akár egy öreget majd rájössz nem jót választottál  mert jobb volt a régi.

Rám tekeredett évek zamata feltornyosult halmazzal , súlyként nehezedik sóvár aromája körül hintve felettem  mindazt mit tettem s lettem bölcsen, érzéketlen nincstelenséggel , mert ennyi volt rám kimérve. Időben futok árnyak elől még hosszú út van bejáratlan fütyörészve kapkodom magamra  kabátom ,kalapom cifrán megsúrolva érdekek elől, támpontként tartogatom mint védő hiánycikket . És fény felé fordítom fejem a búnak könyörtelen pontjába míg mellettem állnak emberek  hitszegően,vagy épp megtérten maguk elől . Rügyfakadás - súgom magamnak álcázzák keményen  mit elfelejtettek , vagy mit meg sem kezdtek  céltalanul hátrányosan  sejtelmesen  tekintenek vissza a megtett út hosszára , a vihar szakadására . Lilás felhő füstölög s karikákban száll  előlük , mind előbbre-előbbre tolakodnak , sietnek gyorsan ,hogy kezükbe hulljon  a halott virágot szült  éden, mennyezetében lilás gyönyörűséggel. Füst karikás...

Nyári éjjelekben bőrömre tapad pillantásod, nyári ingert akaszt áradozva szívemben könyörtelen ,  húsomba mar termékeny szerelmet . Érzékiségem remegve bomlik szét az alkonyi csend hatalmában , s egymást tükröző lelki világban indulok feléd ,mint Hold alkonyában. Minden sejtem ébredése édeskés kivilágosodik egyre gyöngédséggel egymásba fogózva éltetik szemem mint önmagában nyíló virágoskert . Érintkezések egymásba zökkennek , magukért szólnak a matató kezek  gyönyörök keverik a pihegő szívet csókjainkból felébredt szerelmet.. Minden szemmérték íves része előtt hajladozik testem és tested között , elég a szó hogy közte megrepedjen  burokban szült vággyal forrt élvezete. Csak a szájunk az, mi alig szétreped kettős színt vall finom érzékiséggel  s két színt között, csókok függnek egybe amitől vibrálni kezd reménysége . [W.B.]

Vajon mit akar bennem a lélek lehet ismeretlen Hold istenek azt hiszik kicsikarnak tőlem valami újat ,szent kegyelmet. Mert nem engednek lélegzenem bármerre megyek egyre követnek, nem tudnak csodát tenni bennem satuba kerültem, szívem éhes. Szemfényvesztő játékuk keserves, hogy mit jelent nekem nem értem, tudom még benne van az időben élő holtan torvényes képlete. És nekem a véletlen körülmények muszáj lépést tartsanak lelkemmel, az istenek ott köröznek hol lehet tanuk nélkül, én a meglepett félek. Hát ugyan szenvedtem már eleget könnyedén is meg kínkeservesen, engem már sodort el fals szerelem nem vagyok zárt, reménytelen eset. Zsákutcába terelnek nyílt szemek lehet valószínű eshetőség jelekkel valami misztikus istenek keresnek új életet kapok akár Gaia gyermeke.

Üres lett minden hiányodban lázasan keresem kesernyés illatod, s várom nesztelen türelemmel szűz éjszakában kinyílni ajtód. De minden ott van kint dicstelen bennem szunnyad a láz meztelen s tékozló szemrehányások között  veszteségbe botlik őszinteségem . Fontos üzenetek érkeztek illatosak tele tiszta sorok halmazával s töprengő alázatom fércén magamban botlanak háborgások.  Mert ugye fáj neked is az ébredés körül ölelve ittas melegséggel szédülő fejemben értelmetlen sercegnek közönséges szennyek. S a vágtató szeleknek zűrzavarán még keresem tested melegét de holt avarban száraz levelek közt már csak alázatom fáj rémek között

Kacagó örvénybe hullnak idők zizegnek az izzó erdők tövén s a nap sárgás villanások övén az égen máris fénynek kell lenniük. Csupa ringó-bomló susogással őszi légnek nyálkás fodrai keringnek köröttem az idő bomlással behálózva sorsom szennyeit. Ami emberi volt könnyen tapadt szelíd csillagom lazán vezérelt nem tagadtam meg sosem szívemet szájam némán őrizte testemet. Mert rabja voltam az ég kékjének, a levegőtlen földi káoszban mint az emberiség részecskéjének túl érleltem magam szokásokban. Valami földöntúli forróság hevített földöntúli újuló erővel lobogott , s megcsapott a maga gyönyörében de már eltűnt a homály bűvkörében. [W.B.]

Ugyan mitől félsz, te kis bohó?- monda a Baba nénje belépve, s karjára vette a kis Margitot, ki a félhomályban sírva kapaszkodott ruhájába.  Karácsonyeste volt és a gyermekeket apa dolgozószobájába,zárták, míg a kis Jézuska a nagy szobában elvégezte a dolgát. Apa dolgozó szobája pedig félhomályban ,olyan félelmes volt.

Tudom mire gondolsz, amire  én is  hason módon gondolok, nemcsak az  őszinteség  tiszteleg te aki itt ülsz fanyar mosollyal közös múltunk hiányainak külön talapzatán itt a kis lakásban, fonnyadunk bánattal. Néha lehet az utcán, fénytelen napokon tör rám a keserű megbánás, elmulasztott örömeinkért, az egyre megőrjít ő  gúnyos mosoly amiért valaha morális zavarban tárta ki magát naivságunkat hozta fel mentségül, amit mindketten akartunk. Alakod ,nem volt nagy értek számomra és egyre tovább távolodik, ami a kihasználást áldotta ami úgy hull el titkosan ösztöneimből kiesve, hogy sosem fedezhette fel azt, aki őt is csak majdnem felfedezte.[W.B.]